Állok szemben a ragyogással, talán a Nappal,
forró árnyékom a földből még egyszer kifakad.
Szemeim kékjében fekete-fehér sziromhullás
a vonuló madárraj. Dalos suhogás fürdőzik
a felsebzett könnyekben, akár délidőben támadt
forgószél martaléka a könnyű eget ringató tócsán.
Hanyatt a Napnak, a ragyogás falának dőlve,
röptük visszaszántja riadt árnyékom a porba.
Azt az egyetlen és már-már megkülönböztethetetlen
csecsemősírást tanulják újra ilyenkor a szemek,
mely a szülés kínján is mosolyra fakaszthat egy anyát.
A megoszthatatlan lüktetés hangversenyét elnapolja a szív,
s miként a bontatlan befőttüveg falára kásásodó méz,
a tévedések jótállásjegyeire pecsétként cukrosodik rá
egy bennrekedt sóhaj zárójegyeiben mutáló fohász.
Isten déjà vu érzést színlel, az ember hozzáigazul.
Lásd, a mű kész, az alkotó számon-kérhetetlen.
S míg vérköreim görcsében lazuló érintéseid különös
birtokviszonyát átnevezi az, mi a teremtésben érthetetlen,
te a csend puha szirmait szaggatva, talán épp azt firtatod:
a kéj forgóajtajából kimozdult kattanásokért vajon ki felel,
s ki merészeli azokat végérvényesen visszaigazítani?
***
Legfrissebb hozzászólások