Szerelem után
pihenés, halk sóhajszél,
monoton kopogás.
Az eltűnt nyár után
a fák rozsda koronái
álmosan intenek.
Kis léptekkel közelít
a sötétülő nappal.
Nyirkos homály szívja fel
a kertek illatait.
Mustos cseppek peregnek.
Búcsúkört írnak le a madarak.
Mennyi tompa szín,
minden szürke, ugyanaz,
kedvtelen óra, nap.
Kertkapu nyílik magától.
Karjukat rezgetik
a tar ágak.
Az elmúlás neszét hintik szét.
Fojtott suttogás szól
az elhagyott üres házból.
Betölt az emlékek illata.
Felhőkkel úszni
volna jó!
Vigyetek mély álomba!
Emelkedjek a szennyes égen
a csillagok közé!
S maradjanak messze lent
a sárba temetett kertek.
*
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások