Csák Gyöngyi: Az élet elhagyta anyámat

Rossz híreket kapok
egyre rosszabbakat:
bőröm alá ezer tű fészkel,
húsomban zsibong millió hangya;

Hallucinálok, nagyot hallok,
akárha megvadult folyó, zúg fülem
telefoncsörgéstől rettegve
pótcselekszem: eszem, csak eszem.

—-

Anyám nagyon félt a haláltól,
a halál hogyanjától rettegett:
anyám elfáradt élni, unta a
kiszolgáltatott megalázó helyzetet.

Az élet elhagyta anyámat,
várták-e már szerettei?
Kinek nyújtotta legelőször
tűszúrástól lila kezét,
mikor végre kiszabadult
a földi kínok ketrecéből,
és a másvilágra átjutott?

—-

Rosszul vagyok:
megköhögtet halála
képtelen vagyok
méltón elköszönni
azoktól, akiket szeretek,
búcsú nélkül hagytam
elmenni anyámat.

***

Utolsó emlékképem:
bekerített kórházi ágyon
fekszik duplájára dagadt testtel;
bordó vérplazmákkal melle fölött
infúzióval agyonszurkált kézfején;
altestéből katéter csöve lóg,
anyám méltatlanul kiterítve,
aki egykor a munka hőse volt,
aratáskor a férfiaknál
gyorsabban vágta a rendet,
anyám már nem bízik,
néhány óra múlva halott…

—-

Utoljára enni kért tőlem
két kockasajtot szopogatott,
szóltak az ápolók, ne etessem
szervei már felmondták a szolgálatot.

Nézem milyen nyugodt,
tompán fáj, hogy nem örül
nem bolondozik, elapadt szava,
nyelvének fullánkját
nem döfi szegény többé
se belém, se másba.

Változatlanok maradnak
bennem arcai, hiába lépett át
egy másik dimenzióba.

—-

Át kéne törni valami gáton,
menekülni a bánathomályból,
átlendülni valami érdes,
frissen aratott búzamezőre.

Átrepülni valaki madárral,
átmelegedni tollazatában
dúdolni hangjával szinkront
hasadjon meg az égbolt.

Siessen, húzza ki szívemből
a fájdalom tövisét, segítsen
vaktában átvágni a múlton,
láthassam halott anyámat
élőn még egyszer utolszor!