Fehér abrosz, néhány gyertya, kihűlt leves illata és nagyanyám könnybe lábadt mosolya:
– Gyere, menjünk nagytatádhoz.
Retiküljében majd tíz mécses, ha nem több és egy csomag gyufa. Ódzkodom, nem mennék, de ígér sült gesztenyét.
A temetőben csendes szél fújdogál a szomorúfüzek között, hó szállingózik, nagyanyám szemét törölgeti, de rám mindig van elég mosolya.
Reccsennek a gallyak lábaink alatt, sír-sír fekszik egymás mellett, rokonok közel pihennek.
– Jóska, látod, milyen nagy már ez a lány? – kérdezi nagyanyám a szerény fejfától, de én már futok a kapu felé, ki ebből a csendes világból.
Nagyanyám a kapunál vesz tíz parázson sült, még gőzölgő gesztenyét, és én önző gyermek módjára belemarkolok az újságpapírból készített tölcsérbe. Felszisszenek, és velem szisszenek fel a fenyők, nagyanyám még egyszer visszafordul, búcsút int a múltat hordozó szellőktől. Kezemen néhány hólyag figyelmeztet a tiszteletre, de én mohón sütöm meg nyelvem, hogy elfojtsak minden szót.
A szerény konyhába lépve nagyanyám ismét gyertyát gyújt, én pedig a hideg kisszobában a kispárnába sírom magam.
Legfrissebb hozzászólások