(eredeti nevén: Jean-Baptiste Poquelin) francia drámaíró, rendező, színész, a modern komédia megteremtője, mindmáig legnagyobb alkotója.
Egy párizsi királyi kárpitos fiaként látta meg a napvilágot. Nagy hírű jezsuita kollégiumban tanult, ahol a tudományok és a skolasztikus filozófia mellett latinul is megtanult, eredetiben olvasta Plautus és Terentius komédiáit. Amikor tizennyolc éves lett, apja ráhagyományozta a udvari kárpitos címet és az ezzel járó hivatalt, ez gyakori találkozásokat tett lehetővé számára XIV. Lajos királlyal. Saját állítása szerint Orléans-ban jogi doktori címet szerzett, ezt azonban többen vitatják.
Szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L’Illustre Théâtre (Híres színház) néven megalapították első színtársulatukat, amely azonban csődbe ment. Poquelin ekkortól vette fel a Molière nevet, egy kis dél-franciaországi faluról. A csődbe ment társulat tartozásai miatt Molière az adósok börtönébe került, ahonnan csak egy derék útépítő mester kölcsöne mentette ki. Ezt követően Madeleine-nel együtt vándorszínésznek álltak, és tizenhárom éven keresztül a Párizs környéki falvakat járták. Utazásai során találkozott Conti hercegével, aki egy időre a társulat mecénása, és (ennek fejében) névadója lett.
Hamarosan színházukban, a Petit-Bourbonban mutatták be Molière első átütő sikernek számító darabját, a Kényeskedőket, majd még két másik komédiája is sikerre jutott: a Férjek iskolája és a Kotnyelesek, amit a király tiszteletére rendezett ünnepségen mutattak be.
A társulat ezután átköltözött a Théâtre du Palais-Royal épületébe. Ugyanebben az évben feleségül vette Armande-ot, akit ő Madeleine Béjart húgának vélt (ám aki valójában Madeleine titkos kapcsolatból született lánya volt). Ekkor játszották a Nők iskolája című művét. Mind a darab, mind Molière házassága nagy port kavart Párizsban. A művészetét ért kritika ellenében megírta a Nők iskolája kritikáját és a Versailles-i rögtönzést. Ellenfelei azonban a francia udvar felsőbb köreiben kerestek támogatást Molière kihívó realizmusa és engedetlensége ellen. Molière azonban erős támogatókra talált: a király mellé állt, és rendszeres jövedelem biztosítása mellett elvállalta Molière elsőszülött fiának keresztapaságát is.
1664-ben Versailles-ban bemutatták a Tartuffe-öt, amelyet óriási felháborodás követett. A tartuffe (szarvasgomba) szó a francia – és még sok más – nyelvben ma is használatos; azt az embert jelöli, aki csak színleli az erkölcsiséget, de főképpen a vallásos erényeket.
Életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte. Mivel a kor szokása szerint színészeket nem temethettek megszentelt földbe, csak özvegye, Armande közbenjárására, XIV. Lajos külön engedélyével, éjszaka búcsúztathatták el. Földi maradványait 1792-ben a Panthéonba, majd 1817-ben a Père-Lachaise temetőbe helyezték át.
MOLIÉRE: A MIZANTRÓP (részlet)
(Petri György fordítása – a versbetét Szabó Lőrinc fordítása)
II. jelenet
ORONTE Éliante és Céliméne a városba ment.
Azt mondták, keresselek idefent. Nem
vagyok olyan, aki hízeleg, de meg
akarom mondani neked, hogy
fantasztikusan nagyra tartalak,
tulajdonképp azt hiszem, zseni vagy.
Irigylem, csodálom a tehetségedet rég,
sokszor gondoltam, bár csak a barátod lehetnék.
Őszintén beszélek, és akárki én sem vagyok,
a barátságomat talán elfogadod.
De bocsáss meg, hozzád beszélek…
ALCESTE (teljesen révetegnek látszik, mint aki nem is hallja,
hogy Oronte hozzá beszél)
Hogyan? Énhozzám?
ORONTE Tehozzád. Talán valamivel megsértettelek?
ALCESTE Nem, dehogyis, csak nagyon meglepett,
váratlan ez a túlzott tisztelet.
ORONTE Amit mondasz, az pedig engem lep meg:
a tehetséged ennyit megkövetelhet.
ALCESTE No de…
ORONTE Nem tudok egyet se, ki nálad többet érne,
a legjobbakat is figyelembe véve.
ALCESTE No de…
ORONTE Forduljak fel, ha nem mondok igazat!
Én nem tudom megjátszani magamat,
ki kell mutatnom érzelmeimet, engedd,
hogy szívből megöleljelek!
ALCESTE No de…
ORONTE Nem engeded?
ALCESTE Nem erről van szó. De valahogyan a
barátság rejtélyesebben fogan, s
azzal csak a nevét profanizáljuk,
hogyha úton-útfélen fölkínáljuk.
Barátság nem támad ilyen elhamarkodottan,
meg kell ismernünk egymást előbb alaposabban,
ki kell ismernünk egymás minden vonását,
nehogy aztán megbánjuk majd a vásárt.
ORONTE Nohát! A nagy emberek ritkán bölcsek!
Ezek után csak még jobban becsüllek. A
barátságot bízzuk az időre, de addig is:
rendelkezzél velem! Ha segíteni tudok
bármiben…
hiszen, gondolom, te is jól tudod,
mit számítanak a kapcsolatok,
s nekem, úgyszólván, minden fontos helyen
megvan a megfelelő emberem,
bármikor szólni tudok odafenn.
De most éppen én magam vagyok gondban,
részben ezért, hogy idetolakodtam.
Felolvasnám egy új szonettemet. Még csak
nemrég készültem el vele, és nem tudom
eldönteni, hogy milyen, s nem vagyok biztos,
hogy így lejöhet. Arra kérlek, hogy ítéljed te
meg.
ALCESTE Félek, nem a megfelelő személyt választottad.
ORONTE Miért?
ALCESTE Túlságosan őszinte vagyok.
ORONTE Éppen ez az, amit akarok.
A kíméletlen, nyers őszinteséget,
ezt akarom, pontosan erre kérlek.
ALCESTE Hát jó. Akkor térjünk a tárgyra, kérlek.
ORONTE Szenett: A remény. Témája egy asszony,
ki föltüzelte a reményeimet.
A remény… Semmi nagy pátosz vagy zengzetesség,
visszafogott, tartózkodó és gyengéd. ALCESTE Majd
meglátjuk.
ORONTE A remény… Nem tudom, hogy a hangneme
eléggé egyszerű,
eléggé könnyed-e,
elég természetes-e a szóhasználatom.
ALCESTE Szabadjon hallanom.
ORONTE Annyit még tudni kell,
negyedóra alatt készült a költemény.
ALCESTE A gyorsaság nem művészi erény.
ORONTE Vigasztal a remény, valóban.
S a bánathoz képest öröm;
De, Phillis, bármi haszna hol van,
Ha utána semmi se jön?!
PHILINTE Micsoda indítás! Tökéletes, remek.
ALCESTE Azt mered mondani, hogy ez költészet neked?
ORONTE Nőtt-nőtt az ígérete folyton,
De itt a több a kevesebb:
Szívélyességben ne buzogjon,
Ki csak reménnyel hiteget.
PHILINTE Találó szavak!
ALCESTE Te dicsérsz ilyen baromságokat?
ORONTE Hogyha örök várakozásban
egyre szítanom kell a vágyam,
Az a halál előlege.
Phillis, kegyét kívánni szűnök;
Minden reménytől kiürülök,
Annyi reménnyel tölt tele!*
PHILINTE És a vége! Kész telitalálat!
ALCESTE Neked is ilyen véget kívánok.
PHILINTE Nem hallottam még verset, ilyen jól megcsináltat.
ALCESTE Hogy a…
ORONTE (Alceste-hez)
Ugyan, ő hízeleg.
De ‘te emlékezz rá, hogy mire kértelek:
halljam őszinte véleményedet.
ALCESTE Minden író őszinteséget követel,
aztán, ha megkapja, rosszul viseli el.
Nemrég valakitől – nem mondok nevet –
olvastam épp hasonló verseket.
Neki mondtam, hogy az jellemzi a biztos ízlésű embert,
hogy képes leküzdeni az írási ingert.
S ha már mindenképp írhatnékja támadt,
ne mutogassa versét rögtön fűnek-fának.
Mivel a tolakodó, túl heves
közlési vágy könnyen közröhej tárgya lesz.
ORONTE Tehát azt mondod, hogy rosszul teszem…
ALCESTE Semmi ilyet nem mondtam. Neki mondtam,
hogy kritikátlanul ne adjuk ki magunkat, mert
a rutin és a modor halálra untat, és az
emberek a hibáinkra vadásznak: hiába
bizonyítottunk már ezerszer
egyetlen félresikerült munkánk lejárat. ORONTE
Szóval azt mondod, hogy rossz a szonett?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy hány pályát tönkretett
ez a járványos közlési düh,
mely napjainkban pusztít mindenütt.
ORONTE Tehát nem tudok írni, és rá emlékeztetek?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy nem éri meg,
folyton zaklatni a szerkesztőségeket, s
hogy nem pótolja azt a nyomdafesték, ha
hiányzik a műgond és a tehetség.
ORONTE Értem. Azt hiszem, megértettelek. No
de a szonett…? Mi legyen vele?
ALCESTE Szemétkosárban a helye.
Rosszak a minták, amiket követ,
s erőltetettek a kitételek!
Mi az, hogy: Bánathoz képest öröm?
Vagy ez: Utána semmi se jön?
Meg hogy: Szívélyességben ne buzogjon,
Ki csak reménnyel hiteget?
S a vége: Minden reménytől kiürülök,
Annyi reménnyel tölt tele?
Csinált, szellemeskedő modor,
természetesség, igazság sehol!
Játék a szavakkal, megjátszott szenvedély; a
természet sohasem így beszél.
Elborzaszt ez a kor.
Hová süllyedt az ízlés a nyers elődök óta?
A mai csodáknál mennyivel többet ér,
figyeljetek csak! ez a kis régi nóta:
Szólna Henrik, a király:
Párizst adom néked,
De cserébe csere jár,
Add a szeretődet –
Szólnék: Henrik, jó király,
A nagy Párizs túl kis ár,
Túl kis ár megkapni, hej,
Az én szeretőmet!
Rímelése szegény, stílusa elavult rég,
nem érzitek, mégis mennyivel többet ér,
mint ezek a mai művirágok, mütyürkék?
Hogy itt a tiszta szenvedély beszél?
Szólna Henrik, a király:
Párizst adom néked,
De cserébe csere jár,
Add a szeretődet –
Szólnék: Henrik, jó király,
A nagy Párizs túl kis ár,
Túl kis ár megkapni, hej,
Az én szeretőmet!`
Hát igen, így beszél, aki valóban szeret.
ORONTE Én viszont fenntartom, hogy szonettem jó.
ALCESTE Ez minden szerzőnek szíve joga.
Az viszont engedtessék meg nekem,
hogy erről más véleményem legyen.
ORONTE Sokaknak tetszik, és ez elég nekem.
ALCESTE De azok színlelik, én meg nem színlelem.
ORONTE Azt hiszed, te vagy csak értő elme?
ALCESTE Hinnéd te is, ha egy dicsérő szavam lenne.
Szabó Lőrinc forditása
ORONTE Jól megvagyok a dicséreted nélkül.
ALCESTE Bölcsebb is, ha az ember helyzetével kibékül.
ORONTE Azért érdekelne a te írói vénád,
hogy dolgoznád fel ugyanezt a témát!
ALCESTE Lehet, hogy én is éppilyen silányat
írnék, csak én nem mutogatnám másnak.
ORONTE Micsoda nagyképűség! Micsoda…
ALCESTE Ha seggnyaló kell, eredj máshova.
ORONTE De miféle hang ez, fiatalember?
ALCESTE Pontosan olyan, Mester, amilyen kell.
PHILINTE Ezt hagyjátok abba! Most már elég.
ORONTE Már itt sem vagyok, örülök, hogy megismerhettelek.
ALCESTE Én nemkülönben. Isten veled.
Legfrissebb hozzászólások