Maróti Ildikó: Az egymásra figyelésről

Miért engem szólítanak meg ezek a fura, monologizáló figurák, gondolom, miközben nézem a férfit piros dzsekijében. Kék szemében, gesztusaiban érzékelhető a feszültség, elég hangos, azon háborog, hogy a nercbundás nő azt mondta mellettünk a telefonba, hogy itt nyomorog a villamoson.
– Nyomorog, hol itt a nyomor?
– Attól függ, mihez szokott, ha Audival hozzák-viszik minden nap, vagy piros sportkocsiban a Starman nevű bábu helyén szeretett volna tízezerrel repülni, hogy megnézze, milyen lesz, ha majd turistaként is ellátogat a Marsra, ahogy Musk tervezi milliók számára, akkor ez az utazás kisszerű számára. – próbálom a fókuszát átirányítani.
Egy pillanatra elcsöndesedik. Végigmér, aztán két tenyerére mutat – ápolt a keze.
– Ötven éves vagyok. Én már nem jutok el oda.
– Az nem akkora baj, ha itt is jó, nem? – kérdezem.
– Hát ez itt a Balkán legjobb országa!
– De mi nem a Balkánon élünk. Itt, Pesten volt Európában először földalatti.
Elhallgat.
Mellettünk két srác figyel.
– Olyan depresszív az idő, szólal meg egyikük.
Kinézek, hét ágra süt a nap.
–  Neked is egy másik bolygón kéne élned, mondjuk a Marson. – szólal meg újra a piros dzsekis.
Mégiscsak figyelt, már adja is tovább, amit hallott.
– Felfújható hotelekben szállásolják majd el az utasszállító kapszulákból kiözönlő turistákat.
– Még ebben az évszázadban? – Erre befizetek. – nevet fel végre a rosszkedvű.

***

Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik: