„Szellemem az égbe szállt, testem porlad idelent.”[1]
A terem egyik felében sorakoztak,
az Úr kegyes akaratából,
a hamvasztásra várók, papír koporsókban.
A másik felében meg ott terpeszkedett,
a lét innenső és túlpartja között,
a lepusztult külsejű építmény.
A jövő időtlennek tűnt.
Két szürke munkaruhás férfi üldögélt
előkelő unalomban,
valami székfélén, egy kis asztalka előtt.
Éppen falatoztak.
Az egyik, emlékszem, szalonnát és hagymát evett.
Illata hozzáadódott a hely taszító képéhez,
a másik meg nagyokat harapdált a szendvicséből.
Boldogok, akik nem félnek az utolsó naptól.
A két alak rögtön felállt,
és foglalkozásukkal járó
fáradhatatlan egykedvűség pózába merevedve
köszöntötték főnöküket.
Intett, csak üljenek le, és egyenek nyugodtan.
Egy lakattal lezárt rozzant szekrényből
egy üveget és poharakat vett elő.
Láttam jól fel van szerelve.
Ez jól fog esni – mondta bennfentes hunyorítással.
Meghalunk, de föltámadunk tőle – tette hozzá.
A pohár tartalmát, bűnre bűnt, némán fölhajtottam,
és ellenséges hallgatásomban kerestem menedéket.
Toporogtam, a cipőm nyikorgott, mintha sikoltott volna.
A tűz mindent megold – gondoltam.
Rozoga fémkocsira rakták a következő papírkoporsót,
és gyakorlott mozdulattal tolták
a múlt és a jelen találkozási terébe.
Ajtaján ki be járt a felfoghatatlan.
Le kellett térdelnem, hogy át tudjak nézni
a krematórium üvegkémlelőjén:
fehéren izzott a képzelet világának burka
a Nap szelíd másának tűzében.
Békesség neki! – mormoltam magam elé.
Imám most végre érvényt kapott.
A hamu lassan hízott az áldozati füst szorítása alatt.
Küzdelmeit áld meg Istenem!
A félelmetes szó ott ült némán nyelvem hegyén: örökké.
A lángot kikapcsolta az egyik,
a másik meg egy hosszú nyelű lapáttal
benyúlt a tűztérbe,
és az elhamvadt bölcsességek hamvából,
egy odakészített edénybe lapátolt belőle.
A múlt legyőzetett.
A csontok nagy része nem porladt el.
Kiszedték a tűztérből
és egy erre a célra rendszeresített darálóhoz vitték.
Úgy látszott: vége.
A tűznyelve túltesz az élő beszéden.[2]
Rá kellett jönnöm,
az urnákba kerülő hamvak az elhunytaknak
csak a töredékét tartalmazzák,
és poraink keverednek majd kevert népek poraival.
Kitisztult előttem a távol.
Amit végnek gondoltam éppen a kezdet kijelölése,
s lehet a jövő az lesz megint, ami volt.
***
[1] Johannes Kepler (1571-1630) német matematikus és csillagász sírfelirata
[2] T.S. Eliot: Burnt Norton
Bemutatkozó sorok
Nevem Oláh Tamás, 1944. április 18-án születtem Budapesten. Jelenleg a Józsefvárosban élek és alkotok. 1967-ben a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolán, majd 1972-ben az ELTE pszichológia szakán szeretem oklevelet. Diplomások részére indított újságíró képzésben 1975-ben vettem részt. Majd két évtizeden át voltam az Élet és Tudomány hetilap rovatszerkesztője, a rendszerváltás évében, az országban egyedülálló módon, a lap munkatársai, hogy megszabaduljanak a korábbitól, úgy döntöttek maguk közül választanak főszerkesztőt, és én nyertem el a bizalmukat. Szerkesztői munkám mellett több száz publikációm látott napvilágot, pszichológiai tárgyú könyvek szerkesztője, és társírója voltam, valamint neves irodalmi folyóiratokban jelentek meg verseim. A mai napig publikálok irodalmi lapokban és online művészeti folyóiratokban. Ez idáig nyolc verseskötetem jelent meg, a kilencedik kiadása ebben az évben lenne esedékes. Köteteim bemutatásaikor minden alkalommal zenés-verses író-olvasó találkozót tartottunk, a verseket Takács Bence Ervin mondta el, amit Szakcsi-Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos zenei improvizációi kísérték, tették emlékezetessé. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és tovább fokozta a versekből áradó drámai feszültséget, zeneiséget, hangulatot. Ezzel a komplex megjelenítési móddal, – már, már új műfajt alkotva – kívántuk gazdagítani a Vers-estek nézőinek élményét. Alföldy Jenő József Attila díjas irodalomkritikus így méltatott nemrégiben: „Mestere a bonyolult formáknak: társadalmi érzékenysége, létkritikai érzéke éppúgy utat talált magának a szonett formájában, sőt a szonettkoszorúban, mint a szabad versben, vagy a költőiség ugyancsak nagy próbájában, a prózaversben… Mesterségbeli tudásánál még többre tartom őszinte, személyes és szenvedélyes hangvételét, s azt, hogy korszerűsített romantikája nem téved pózokba, idejétmúlt érzelmességbe. Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh…”
2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben, az Emberi Erőforrások Minisztériumától pedig, két egymásutáni évben, Művészeti Életpálya díjban részesültem.
Magamról ennél az a rövid ismertetőnél sokkal részletesebben vallok honlapomon (olahtamas.hu).
Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások