Elgondolkodtató. Azt hihetnénk, hogy 100 méteren még csak lehet valami esélye a versenylovakkal szemben a leggyorsabb lábú futónak, de hosszabb távon aligha. Jesse Owens, az 1980-ban elhunyt nagyszerű amerikai sprinter, az 1936. évi olimpiai játék “százas” győztese (10,3 mp) több, cirkuszi jellegű bemutatón le is győzte a leggyorsabb paripákat 100 yardos (kb. 90 méteres) távon, de később bevallotta: segített neki az a csel is, hogy a pisztoly dörrenésére négylábú ellenfelei mindig hátrahőköltek kissé, és mire a majdnem kétszer gyorsabb állat nekiiramodott, Owens már meg is tette a távolság felét.
Szinte hihetetlen, de másutt azt olvassuk, hogy a ló hosszabb távon sem állja a versenyt az emberrel. Középtávon bizonyára a ló győz, de például a mexikói tarahumara indiánok, akik naponta 150 kilométert is megtesznek “ügetésben”, egynapos versenyeiken mindig jobban állják a sarat a lovaknál. 1924-ben azután George Hall, az akkori legjobb maratoni futó hatnapos versenyre hívta ki Black Jacket, a húszas évek híres versenylovát. (Elképzelhető, hogy a fogadást kedvelő angolok mekkora összegeket helyeztek letétbe Hall, illetve Black Jack mellett!)
Nos, az első 48 óra után még a versenyló vezetett nagy fölénnyel, de az ötödik napon szegény pára annyira kimerült, hogy tulajdonosa – állatbaráti megfontolásokból – bedobta a törülközőt. A futónak ekkor már 15 mérföld (kb. 24 kilométer) előnye volt.
Lovassal a hátán – nemzetközi szabályok szerint – nem is szabad egy lónak hosszabb távot megtennie 96,1 kilométernél (vagyis 60 mérföldnél), öt egymást követő napon és kilencórai “munkát” számítva. A történelemből is számos esetet ismerünk, hogy a gyalogos katonák egy nap és egy éjszaka nagyobb távolságot jártak be puskával – borjúval a hátukon, mint a legfürgébb huszárlovak.
Legfrissebb hozzászólások