Ahogy a zárban kotorászik a kulccsal már összerándul a gyomrom. Kettőt fordul a kulcs. Mindig kettőre zárják. Az ajtó fémesen zökken. „Kurva élet!” Csak résnyire nyílik ki, a tolólánc fogja. Apa dühödten kaparászik, bíbelődik a lánccal. Tágra nyílt, riadt szemmel bámulok a sötétbe. A rövid, éles csengőszóra vadul zakatolni kezd a szívem. A kikeményített takaróhuzat surrog, ahogy a fejemre rántom. Hallom a saját szívverésem. Fogy a levegőm, de nem baj. Itt jó.
„- Hol az Isten valagában voltál eddig?
– Dolgoztam, hogy te itthon tudd növeszteni a …
– Persze, éjfélig dolgoztál, mi?
– Mit élféjig, nincsen is élféj?!
– Már a nyelved sem forog, te részeg disznó!”
Anyát még sosem láttam mosolyogni. Folyton keskenyre merevedett szájjal végez minden házimunkát. Belecsontosodott a napi teendőkbe. Ahogy a falakba a pörköltszag, úgy ivódott bele is a megfelelés vágya. A szomszédoknak, a rokonoknak, az embereknek akar megfelelni. Ő a jó szomszédasszony, akire rá lehet bízni a lakás kulcsát a nyaralás idejére. Ő a szeretetre méltó rokon, aki két heti kajájukat megfőzi, süti úgy várja a vidéki családtagokat, akik a potyaleső hétvégét nálunk töltik. Ő a tökéletes feleség, remek háziasszony, példás családanya. Nem emlékszem az illatára.
Ülök a kockás viaszosvászonnal borított asztalnál. Előttem hártyásodik a sóska a tányérban. A kanalammal próbálom az egyik felére púpozni, mintha már a felét megettem volna. A sóska makacs egy étel. Visszacsúszik mindig az eredeti formájába. Tele van a tányér. Tele van a …
„- Edd meg a főzeléket!
– Nem vagyok éhes.
– Olyan nincs!
– De van.
– Addig innen el nem mész, ameddig meg nem eszed!
– Nem kell!
– Nem azért melegítettem a hasam a tűzhelynél, hogy ne edd meg!”
Az émelygés csiklandozza a torkomat. Lassanként kiver a víz. A könnyeim is ellenem dolgoznak. Potyognak az ocsmány sóskába, ezzel is csak növelve annak a térfogatát.
Az iskolában jó dolog az első padban ülni. A tanárnő általában csak hátrafelé néz. Átnéz rajtam. Úgy, mint az osztálytársaim. Jó dolog láthatatlannak lenni. Eleinte csúfoltak. Voltam pápaszemes, csontkukac, pipaszár lábú. Én tudom, hogy kövér vagyok. A papa pecázáshoz használt csontijai is dundik, meg a cserép pipája is jó gömböc. Csak rossz, amikor ezt folyton az ember orra alá dörgölik. A fekete ruhák valamit segítenek. Állítólag soványít. Apa nem veszi észre, hogy a pólóiba járok iskolába. Apa nem veszi észre, hogy iskolába járok. Apa nem vesz észre.
Már ahogy belépek a szobámba érezni a rothadás szagát. Az íróasztalom alatti papírkosár bűzlik. Anya dühödt mozdulatokkal rázza meg a tartalmát és üvölt. „Mióta nem eszel te tízórait az iskolában? Mi a kínkeserves nyavalyáért nem eszel? És ha már nem etted meg, miért nem adtad oda nekem aznap, mikor haza jöttél? Miért gyűjtögeted? Miért?” Nem bírom a szikrákat látni a szemében. Éget. Lehajtom a fejem és, mint aki valamilyen érdekes műalkotást szemlél, alaposan megnézem a fekete-zöld penésszel tarkított, papírszalvétás szendvics maradványokat. Ez az állapotuk már nem undorít. Már nem ennivaló, csupán szemét.
A mosogató csapja csöpög. Mióta az eszemet tudom. Anya óbégat apával, hogy javítsa meg. Mióta az eszemet tudom. A mosogatóba eresztett langyos vízben melegszik a dobozos tej. Két deci tisztán. Iskola tej. A kék alufólia gyöngyözik. Akkor már iható. A szívószálat belebököm a kék tetejébe és becsukom a szememet. Gyorsan iszom ki az egészet, szinte egy szuszra. Minél hamarabb túl akarok lenni rajta. Két hónapja minden reggel. Aztán egész nap semmit sem eszem.
A kórházban az a jó, hogy nem kiabálnak az emberrel, ha nem eszik. Mondták, hogy a látogatási idő alatt meg kell innom egy liter citromlevet, különben infúziót kapok. Azt hittem, hogy az valamilyen fertőző betegség. Sosem voltam beteg, ezért ettől nem félek. Most már az infúziótól sem. Mert igaz, hogy megböknek, de aztán csak feküdni kell, amíg lefolyik a folyadék és addig is békén hagynak. Egy darabig. A gumicsőnek olyan szaga van, mint a pumpának, amivel a gumimatracot szoktuk felfújni. Ezt kell lenyelni. Majd kirántják. Úgy érzem kifordul mindenem, valami zöldet öklendezek fel. Hagyjon mindenki békén. Aludni akarok! Kényszeredett mosollyal az arcán a zárójelentést olvasgatja apa. „Egészséges. Akkor mi a francért nem eszik semmit?”
Apa és anya ülnek egymás mellett. Soha nem láttam így őket. Ilyen egyetértésben. Suttogva beszélgetnek. Azt hiszem nagy a baj. Úgy csinálok, mintha az újságokat nézegetném. Pedig feszülten figyelem őket. A kinyíló párnázott ajtó mögül egy gondosan berakott hajú, fehér köpenyes nő néz ki és behívja anyáékat. Engem nem. Nagyon sokáig várok. Pisilni kell, de nem merek elmozdulni a narancssárga műanyag székről. Hintázni kezdek rajta, így nem kell annyira. Anya vöröslő szemmel, apa idegesen krákogva lép ki. A berakott hajú kézen fog és maga után húz a szobájába. Beszél hozzám, de nem érdekel. Nagyon kell pisilni. Papírt és ceruzákat tesz elém. Nincs kedvem rajzolni. Hintázok a piros párnás széken is. A nő félre billentett fejjel figyel engem. A nyakában murisan táncol a lila gyöngysor. Elmosolyodik. Apró, csillogó fehér fogai vannak. Kinyújtja felém a kezét. Behúzom a nyakam. A keze megáll a levegőben, kicsit tétovázik, majd óvatosan megsimogatja a fejemet. Feláll, kinyit egy ajtót és betessékel egy vécébe. Még időben.
A tűhegyes barna ceruzával karistolva rajzolom le az erdőt a papírra. Az erdő előtt a réten egy oroszlán üvöltve vicsorog. Mellette egy medve cammog négykézláb. Előttük egy nyuszi ül, lelógó fülekkel. „Mi ez?” Kérdezi a berakott hajú. „ A családom.” Suttogom magam elé. Aztán sírok, hangtalanul, ahogy szoktam. Csak a vállam rázkódik meg időnként.
Hazafelé anya és apa két oldalról fogják a kezem. Anya duruzsol apának. „ Azt mondta a pszichológusnő, hagyni kell, majd ha éhes lesz, kérni fogja az ételt magától. „Gyalogolunk a Körúton. A kirakatok üvegén megcsillan a fény. Cukrászda. A fagylaltárus kérdően néz rám. Remegő kézzel nyúlok az üres tölcsér felé. Behunyom a szemem, ahogy beleharapok a ropogós ostyába. Felragad a szájpadlásomra. Köhögök, öklendezek felváltva. ”Kellett neked ilyen száraz francot venni a gyereknek!” Sziszegi apa anyának. Elereszti a kezem és rendel magának egy féldeci rövidet.
***
Márffy-Horváth Henrietta önmagáról így ír:
„Budapesten születtem, 1973-ban. Húsz éves koromig Óbudán laktam. 1993 óta egy hegyháti kisvárosban, Vasváron élek. Férjemmel és három fiúnkkal alkotunk egy szerető családot.
Szeretem megfigyelni az embereket, ellesni hangulatokat. Szeretek játszani a szavakkal. Megmarad bennem az utcán látott arc, környezetemben lejátszódó egy-egy jelenet. Kapok egy cseppnyi bepillantást különböző sorsokba, és már tovább is gondolom a történetet.
Nyomtatott formában magazinban, folyóiratban, valamint számos antológiában jelentek meg írásaim. 2012-ben az Ulpius-Ház Könyvkiadó novellapályázatának folyományaként kiadták Dédike című e-könyvemet, majd 2013-ban megjelent első novelláskötetem, Ma Holnap Holnapután címmel, és 2016 áprilisában Guruló szavak című verseskötetem.”
Márffy-Horváth Henrietta: Visszatükröződések című kötete 2018-ban látott napvilágot a Holnap Magazin gondozásában.
Legfrissebb hozzászólások