A temetést követő harmadik napon ismét összegyűltünk a sírnál, ez ősi szokás, régen úgy tartották, hogy ilyenkor emelik fel az elhunyt lelkét maguk közé az ősök, hogy innentől fogva odafentről együtt vigyázzanak ránk. Ma, egy keresztény családban ennek már nincs jelentősége, de megtartják, mert szokás. Gyanítom, hogy azért ott a kétség is bennük, mi van ha mégis.
A sír nem igazi sír, a hamvakat termőfölddel keverve egy frissen ültetett fenyő csemete alá temettük, mindenki három maréknyi földet dobva rá a saját kezével. Ugyan kaptunk lapátot és kesztyűt, de nem használtuk, fontos volt érezni.
A harmadnapi sírlátogatás alatt nemigen tudtuk mit kell tenni, hiszen a mama keresztény volt, a szokás ősi, taoista, ilyenkor áldozatot mutatnak be a halott és az ősök tiszteletére, de a keresztények itt ettől tartózkodnak, következésképp kissé ügyefogyottan őgyelegtünk a facsemete körül, majd a férjem és én sétáltunk egyet a parkban. Megtaláltuk domborműbe faragva a tizenkét csillagjegy képviselőit, köztünk a magunkét, a kakast is. Ez alkalommal minden figura harcosnak volt ábrázolva, különböző fegyverekkel védte a hozzá tartozó halottak nyugalmát. Láttunk épülő tavat és vízbe pergetett hamvak temetéséhez használatos szökőkutat is. A park több hektáron fekszik, egy része ilyen fenyőfás temető, egy másik része füves temető, a többi erdő, park, hegy, völgy, mókusok, őzek, néhol még vaddisznók is a magasabban fekvő részeken.
Mielőtt hazajöttünk volna még elmentünk együtt ebédelni, koreai harcsahalászlét ettünk, mert az a papa kedvence, és ez alkalommal el tudott jönni, a temetésen alig volt jelen, sem fizikailag, sem lelkileg nem bírta. A férjem legidősebb testvére és családja elmentek, a lányoknak indulni kellett vissza az egyetemre. Mi többiek a mama lakása felé vettük az irányt, és kiürítettük a szobáját, ez is szokás, ezt is harmadnapon teszik meg. A férjem, a sógorom és a sógornőm, azaz anyósom gyermekei nem viselték jól a dolgot, így a nem létező porra hivatkozva kiküldtem őket a lakrészből tévézni és enni a nappaliba, míg anyósom másik menye és én bedobozoltuk a ruhákat. Régen ezeket elégették volna, úgy tartották, hogy szerencsétlenséget hoz arra aki felveszi, manapság a templom vagy a vöröskereszt osztja szét a szegények között. A mama igazi nő volt, rengeteg vadonatúj és elegáns ruhával, számtalan kézitáskával felszerelkezve, számolatlan mennyiségben selyemsálak, kendők, övek és kiegészítők voltak a szekrényekben.
Találtam nagyon sok fotóalbumot a férjemről és a többi gyerekről, ahogy megtaláltam a sógorom és a férjem naplóját is, az első szerelmes leveleket amit kaptak, rengeteg feljegyzést, imát, személyes iratot, olvasószemüveget, rúzst, gyógyszereket. Ennyi marad egy emberből a halála után anyagiakban. Néhány hollóházi kávéscsésze, egy Zsolnay ékszertartó, hatalmas, szőrét vesztett kulacs a Hortobágyról, saipani csokoládé és holland sajt, emlékek a gyerekeiről, a gyerekeinek.
Igyekeztem az őket érintő iskolai bizonyítványokat, naplókat és leveleket úgy átadni, hogy az a lehető legkevésbé fájjon nekik, de mit tehettem. Kinyitották, elolvasták, megdöbbentek, hogy az anyjuk élete kizárólag róluk szólt, és persze minden előjött amit a ceremónia alatt magukba fojtottak, eltakartak az idegenek elől, napokba telt míg kicsit összeszedték magukat.
Hazafelé a harcsaétteremből hosszú volt az út, nagy tó mellett autóztunk, a többiek autópályán, mi apró falvak keskeny útjain. Az elmúlt hetek kábult fájdalmában nem láttam, hogy beérett a rizs, aranysárga már mindenhol, földre hajtja termésétől elnehezült fejét. Az alma és körtefák roskadoznak az érett gyümölcsöktől, a magas szőlőtőkék hatalmas fürtökben érlelték be a fekete, nagy szemű csemegeszőlőt. Itt-ott még piros fűszerpaprikát is látni, bár azt többnyire szeptemberben már betakarítják. Az őszi kínai kel lassan fejesedik, azt majd akkor szedik fel, mikor november közepe, vége felé megcsípi az első dér. A szezámlevelek lassan elsárgulnak, éjjel már hűvös van. Mindenhol töménytelen mennyiségű lepkevirág, itt cosmosnak nevezik, az ősz egyik jelképe. Magas volt az ég és tiszta a levegő, enyhe a szél, lágy a napsütés. Ha anyósom valóban aznap távozott, hát szép időt adtak neki hozzá az égiek.
Késő estére minden be volt dobozolva, amit kellett azt kidobtuk, hallgatagon autóztunk haza.
Próbáltam írni, nem ment. Amíg a fájdalom nagyon erős, addig a szó nem jön, addig csak béna némaság van, teendők, melyet az ember gépiesen elvégez, de nincs semminek sem íze, sem színe, sem illata. Idő közben megint nagyot nőttek a szobanövényeim, ma láttam először, hogy a fába oltott yucca alul gyökeret eresztett, majd cserépbe ültetem, most vízben áll. Tegnap esett, csak aludtam álló nap, a férjem bezárkózott a naplójával, nem akartam megzavarni és hát nagyon, nagyon sok restanciám van még pihenés terén. Ma már jobb, persze. Minden nap jobb egy kicsit, vagy épp rosszabb, sok mindentől függ. Hétfőn már kezdődik az élet, vége a hálaadás ünnepének, újra élettel lesz tele az utca, a malomból jön majd a szezámolaj illata, az egyetemisták nevetgélnek az utcán éjszaka, mi is visszatérünk a hétköznapokba, gazdagabban sok tapasztalással és szegényebben egy édesanyával, de hisszük, hogy nem hagy magunkra bennünket, hogy vigyáz ránk, akármelyik nap is ment el, akárhol is van most.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások