A hellenizmus óriási szellemi világában, majd a római birodalom idején minden tanult ember elsorolta a világ hét csodáját – szinte mindenki másként -, általában azután öt gigászi épület és építmény, valamint két kolosszus, vagyis óriási szobor rögzült a kollektív tudatban.
Élt az időszámításunk előtti 2. században, valamikor 200 és 100 között egy Antipatrosz nevű szidóniai költő, akinek epigrammája a hét csoda első ismert forrása. Valamiként így hangzik:
Ló és harci szekér robogott falain Babülonnak,
éliszi tájon állt Phídiász műve: Zeusz.
Függőkertek amott s dőlt kolosszusa Éeliosznak,
fáraók gúlái s Mauszlólosz sírja meg itt.
Mindezt enszemeim látták s én egyre, egyre csodáltam,
mígnem elém tárult Artemisz temploma is,
felhőkbe mártva fejét. Kérdeztem én hangosan akkor:
olümpi oromról látja-é mindezt a Nap?
Az ókori világ hét csodája, fent balról indulva: Gízai piramisok, Szemiramisz függőkertje, Artemisz-templom, Zeusz-szobor, halikarnasszoszi mauzóleum, rodoszi kolosszus, pharoszi világítótorony
Gondos elemzés után aztán nyilvánvaló: az Antipatrosz listáján felsorolt egyik csodával gondok vannak; mintha nem egészen ugyanígy találnánk meg a csodák listáját a lexikonban. Igen: az Alexandria előtti Pharosz sziget világítótornyát szokás még említeni, nem Babilon városfalait.
Annál érdekesebb, hogy az Angelika Vahlen magyarul is megjelent kis könyve (Az ókor világcsodái. Gondolat Könyvkiadó 1985) és az osztrák Maria Dawid építészettörténészhez hasonló tárgyú szakkönyve is az antipatroszi listát követi, vagyis csak függelékben tesz említést a fogalommá lett fároszról. Nem kevésbé érdekes, miért nem említi Antipatrosz a híres világítóházat, hiszen azt a knidoszi Szósztratosz i.e. 280 táján már építeni kezdte. Az ok sejthető: a szidóni férfiú korábbi “csodalistákra” támaszkodott, s ezek egy olyan korban keletkeztek, amikor Rhodosz kikötőjében már állt a napisten, Héliosz kolosszusa, a fárosz viszont még nem (a lindoszi Kharész – a hagyomány szerint – 292 és 280 között fogott a napisten kolosszusának megmintázásához).
Újabb meglepetés is érhet bennünket, ha gondosan tanulmányozzuk az ókori, majd a bizánci és a nyugat-európai szerzők csodalistáit. Szinte mindegyikük változtat valamit: Hérodotosz és Diodórosz Szikeliotész (történetírók), Sztrabón, a higgadt földrajztudós, Propertius és Martialis (római költők), Vitruvius, a De architectura című roppant fontos építészeti szakkönyv szerzője, az idősebb Plinius (természettudós), Josephus Flavius, akinek nevét a zsidó háború leírása tette örökéletűvé, Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok nagy hírű írója, a mindig megbízható Pauszaniasz, aki útikalauzt írt Hellászról. Aztán ott sorakoznak kevésbé ismert szerzők valóságos légiói: Vibius Sequester, Curtius Rufus, Ampelius és Arrianius latin nyelvű művei, továbbá egy szintén császárkori író, Gaius Julius Hyginus, majd a későbbiek, a szent életű Nazianzi Gergely (i. sz. 330-390), akinek az atyja is püspök volt, továbbá bizánci Philón, aki bármikor írhatott a hét csodáról a 4. és a 6. század között, egy tiszteletreméltó és igen bölcs angolszász pap, Bede Venerabilis (673-735), aki fölvette a csodák listájára a fároszt, két bizánci, az Árpád-háziak kortársai, az egyik neve Nikétosz, a másiké Georgiosz Kedrosz. Végül összeállított egy csodalistát egy tudós pap, aki önmagát Anonymus Graecusnak, Ismeretlen Görögnek nevezte, s az 1200-as években a Codex Vaticanus 989 utolsó levelére kereken harminc világcsodát vázolt fel.
Főként a római büszkeséget zavarta, hogy az antipatroszi listát a világhódító Nagy Sándor halála után így nevezték a hellének: hepta theamata tesz oikumenész, “a lakott világ hét látványossága”. Persze a görögök sem tekintették a világ több fertályát lakatlannak, csak a nem görög nyelvű országokról azt tartották, hogy ott “durva beszédű” népek laknak, beszédük akár a kutyaugatás: “barbar”, tehát barbár mind. (Kivétel volt Egyiptom és Babilon, melynek építőit még gőggel sem lehetett barbárnak nevezni.) A római szerzőknél tehát felbukkannak egyéb csodák is: maga Róma, mint a világ nyolcadik, és mindent felülmúló csodája. Vagy a Colosseum, amely nem kolosszális méreteiről kapta nevét, hanem Nero ledöntött óriásszobráról; hivatalos neve “Flavius amfiteátruma” volt. Fölsorolták továbbá a Capitoliumot, a Jupiter-Juno-Minerva “szentháromság” templomával, megemlítették Venus és Roma istennők templomát – s még folytathatnánk a sort.
A bizánciak persze remek székesegyházukat, a Hagia Szophiát, a szent bölcsesség templomát vették fel listáikra, a keresztény Nyugat írástudói viszont Tours-i Szent Gergely, ellensúlyozván a “pogány” látványosságokat, Noé bárkáját vagy Salamon egykori templomát Jeruzsálemben.
Némelyik csodának az emléke mára annyira elhomályosult, hogy azt sem tudjuk kideríteni, hol csilloghattak. Az “Ismeretlen Görög” listáján szerepel a hérakleiai színház, de hát ilyen nevű város több is volt, vagy Luna temploma – de hol? Nyilvánvaló műszaki mítosz Bellerophón vasból kovácsolt szmürnai szobra, amely erős mágnesek erőterében lebegett volna a kis-ázsiai városban.
Ennyit megannyi “nyolcadik” csodáról, csak amúgy szemezgetve a csodalisták említette építmények és szobrok között.
A ókori világ 7 csodájának tartjuk manapság:
| Név | Építésének időpontja | Földrajzi elhelyezkedés | Pusztulásának ideje | Pusztulásának oka | Kép |
|---|---|---|---|---|---|
 |
|||||
 |
|||||
 |
|||||
 |
|||||
 |
|||||
 |
|||||
 |
Legfrissebb hozzászólások