Ismerős térbe lépek,
az egyetlenbe, ami még a birtokom.
Múltam alsó kertjébe vezető képek,
a rajzásra készülődő emléktöredékek
lappangva várakoznak a szoba szögletében,
az öreg szekrényben, a régi ruhák között,
várják türelmesen, míg frissült szellemként
elő nem bukkanhatnak.
Tűnt személyek tétován köszöntenek,
az elfelejtett tárgyak előkerülnek,
és ismét kézre állnak,
egymásba olvadt évek, évtizedek
hangok, illatok,
jelekbe fogva lobbannak elém.
Reflektor fénye hull
gyermekkorom képeskönyvére.
Könnyű léptekkel
közelít, fölém hajol, mosolyog valaki.
Milyen szép vagy ilyen fiatalon?
Tíz ujjal kapaszkodom beléd.
Szíveden ringatsz. Csupa ölelés az élet.
Sugarad melegíti fel
ruhátlan és csupasz testemet.
Minden az enyém,
amit a számmal megérinthetek.
A szürke, ködös hajnalt könnyű szellő söpri,
a némán futó fekete-fehér képeket
színesre váltja.
Most magamat látom, mintha
nem én is lennék az a kisfiú, aki éppen nézi
az úszó felhőket, a nyújtózkodó fákat.
Klikk-klakk az óra egy helyben jár,
víg varázzsal vonz az álom röptű nap,
szaloncukor, üveggömb,
menyből az angyal.
Az ablak tükréből visszanéz rám
egy síró arc, kezében föltépett borítékot tart.
Nem tudom ki ő, és alakja miért merült fel
bennem váratlanul.
Az operáció képe beszökik,
s átvillan feszült tagjaimon.
Kitárt hasam vacogva vár,
egy gézmaszkos arc rám hajol,
lassan oszlik el ködalakja.
Nyugvó tudatom még kérdezi:
ily korán halnék?
De egy felsőbb hang megnyugtat.
Gyermek eszem a vész múltán, az élet
titkát betűzve kutat tovább,
nézem ami nemrég még testem része volt,
a fekete erekkel körbe vett alvadt vérgolyót.
Ott forog előttem, egy kerek üvegbe zárva,
mint egy sötét, eleven égitest.
Festett csillagok sápadnak a falon,
bátor-gyáva kiáltások hallatszanak,
az ajtóban kopasz fej, ingujj
anyámat szólítja,
úgy tesz mintha nem hallaná,
haját nyugtalan mozdulattal
simítja végig, másfelé néz nem rám,
veríték-álarc lepi el hirtelen arcát.
Szaladnék hozzá, de mozdulni se tudok,
valami csurog le a lábamon,
hideg és nedves belül a rövidnadrágom.
Monda utca, Mese utca,
zengő hangok, tűnő színek,
rozsda lombok, vetkező évek,
valaki elém lép a lassan mozduló árnyékból,
és régen elfelejtett becenevemen szólít.
Fehér úttörőing, vörös nyakkendő.
Iskolacsengő, sorakozó.
Mint a katonák
szaladnak a fekete betűk,
a szavak aranyhímes lepkék,
a számok őrzik titkaikat,
a tintapaca áttör a kék irkalapon.
Táncolunk,
kezem a derekán,
érzem arcomon leheletét.
Mi ez, ami foglyul ejt, és miért jó
bilincsében lennem?
Fürtjeit, hajában a virító szalagokat,
lebbenő szoknyáját
miért stírölöm, s ha nevet
miért nevetek én is?
Apám hazajött,
csodálom kenyérkereső cseleit,
dalol, mesél,
váltig állítja most már
gazdagok leszünk,
kihűlt albérleti szobánkból
kikönyökölve
álmodunk meleget, házat, kertet.
Ablakon lesek be, kíváncsi kéz
sétál a büszke páros-halmon,
bolond özönnel le-fel
a szikrázó Vénusz-testen,
sóhajok fűzik egybe a kettőt,
míg a jó vihara
el nem csendesül bennük egészen.
Nekem miért tilos,
amitől a felnőttek boldogok?
A nehéz kor leltára rossz ünnepek
rongyait lebegteti elém,
kinőtt nadrágot, ázott cipőt,
pattogó indulókat.
Csöndesen, egyhangúan csorog
a könnyes novemberi eső.
Ablakrácson át nézem
a fillérnyi tisztáson rám talált
sápadt barátaimat, a fenséges szálfákat,
haldoklanak, az idegen erő
durván rázza koronájukat,
tépett hajjal menekülnének,
átbotorkálva országhatárokon, oda,
ahol a világ csupa pompa,
szépség, s még béke, nyugalom van.
A zengő érc hajnalban
búcsúzón nekik bólogat.
Tudatlan, szűk agyakat
szelíden okosítok,
szomjasan nézem feketén nyíló szemüket,
hallgatom a padok között gurgulázó
kacagásukat.
Kétfelé futó akarat közt
csatázik testem, hűteni
kell hazugsággal a feszítő kínt,
ha rím csattan az egyik oldalon,
dermedt-mély önvád vár emitt.
De furcsa mód a vágy papírhajója
elázva már üresen fuldokol.
A tenger.
Merev távola
kék helyett sötétszürkén dereng,
a parti homokon
csendesen fut hab habra,
kép képre, sose fárad.
Leveszem a cipőmet.
A sós jelent tapinthatom,
a végtelen csiklandozza talpamat.
Millió büszke csillár
elfojtott sóhaja biztat minket,
ujjaid szégyen nélkül lágyan cirógatnak,
s én, mint polip karja Hokuszai rajzán,
tapasztom számat érett gerezdedre.
Lent az Arkasz kanyarog,
a távolból az Ararát hófödte csúcsa
mosolyog rám.
Sziklába vájt bejáraton keresztül
jutok a szent helyre.
Csúcsos ívek törnek a magasba,
a simára faragott falak
évszázadok sóhajait,
az üldözött keresztények imáit
árasztják felém.
Látszatra tétlen a hónap, az év,
a szépség észrevétlen
mégis a rozsda őszbe ér.
Minden nap kissé meghalunk,
de a másnapot mégis
túléljük megint.
Ki emlékszik még ártatlan
gyermekarcomra?
Nincs rokon, se barát,
nincs, aki becéző hangon szólítana,
aki velem emlékezne a régi budai utcára,
játékokra, tréfákra.
Ha csörög a vekker nem tudom mire ébredek.
Fogy az élet, de ami elmúlt
sem hal meg teljesen,
a romló képeket összegyűjtve,
fürkészve, legalább itt,
ezeken a karcos filmkockákon
talán valami megmarad…
2017 január 31.
Legfrissebb hozzászólások