Az eleven jelen közönyt mutat,
az öröm lékelt jég alatt tátog.
Aggódó szempárok
követik, mint fürge kémek
minden mozdulatomat.
Ruhám olvadó anyaga közt
kezem ágboga kimerülten matat,
hiába kapok a törékeny kincs után,
ujjamat sértve hull lábam elé.
– „Vajon hall minket?
Érti amit mondunk neki?”
– „Ugyan! Ennek már vége,
hát nem látod.”
Fagyott unalmamban könyvet veszek ölembe,
de a kopasz betűk rejtélyét nincs mi feloldja,
a vonalak furcsa tánca csak néma beszéd marad.
Nyelvem hegyén torlódnak kimondatlanul
a szavak, homályba szöknek a nevek,
gúnyos szél hurcolja őket messzire.
Váratlanul vékony gyermekhang sír föl bennem,
de az emlékek képei
súlytalan ringanak el az üres semmibe.
Újszülött-szemmel kell tapogatnom
ismét szűk-világomat.
– „Nem ismer meg téged se?”
– „Hát nem érted.
Ez már fél lábbal a sírban van.”
Felhasított idegeim árnyaimat etetik.
Úgy érzem mintha arcomat
rovarlábak karcolnák,
és tapintó szívószerveik
most keresnék bőrömön
a szúrásra alkalmas helyet.
Pókcsapatok tanyáznak szemem sarkában,
denevérek sikálják a vak falakat,
orjások öklei döngetik a fejemet,
madárcsőr hangok
keverednek durva kacagásokkal,
nyálkás bőrű, hideg szemű sárkányok
torok-viharokat préselnek a levegőbe.
– „Hallod, amit mondok édesem?”
– „Vedd észre! Nem tudja hol van már régen.”
Üvegmorzsalékkal szórták tele szememet
körök, fény-szálak rajzanak elém,
csipke-taréjos, sós habok gyűrődnek körém.
Ínyem még tudja mi a jó nekem,
amit elém tesznek, azt mind megeszem,
testem mégis sorvad,
csigabigavesszőm árván csüng
hasam alatt,
csontbütyök-térdeimbe fájdalom hasít,
végtagjaimon lila-vérfolyók dudorodnak.
– „Nézd, akar valamit mondani…”
– „Még mindig nem érted? Ennek már annyi…”
*
Ez a két lábon járó alak,
ez a vén bolond, aki most írja versét,
még vonszolja, cipeli lüktető éjfelét,
szövetei, szervei, sejtjei,
ereivel egybefűzve, kínjai kényére
még küzdenek benne,
a másnapossá vált perceit
még követik új próbatételek,
míg mosolytalan énje,
az az ismeretlen árva valami,
át nem lépi szenvedésekkel teli gömb-világát,
s el nem jut a vágyott ember-utáni csendbe,
oda, ahol már nincs többé fájdalom,
és minden marad ugyanúgy.
Legfrissebb hozzászólások