Kezem felkarcolta a tüske, amin
úgy fut az a szép, piros patak, mint az
őszi esőktől síkos öreg tölgy gyökere
a levelek között.
Olyanok, mint a sötétborostyán fésűk, melyek
félresöprik az ég hajából a gubancokat.
És te vagy az a halk alázat, amivel én jöttem,
üres noteszt, későn fogó tollat hoztam, nehogy
belétek is írjak valamit.
Most semmim nincs.
Te vagy a
hamar alászálló fény
világító bogár szárnya
elszáradt vargánya a fűben
elrúgott almahéj
az én ködöm
fakéreg és komló
galagonya izzása
kaszálatlan fűben a sárguló levél
Csak kéz legyél, amit tüske karcolt,
amiből kifut a pirosló világ.
Vagy lehetnél az a fura csipkebogyó, amit
akkor kínáltam neked azon a reggelen.
Lehetnél bármi, ha nincs mit adnom.
Sem betűt, sem szót.
Gyökérré leszek hát én is, mert
te vagy annak a fának a vörösbarna kérge.
És én nem tudlak megérinteni.
S a tölgy ága egy félbetört tenyér.
*
Akkor írtam, amikor kimentem a rétemre, a Nagy Tölgyfa tövében születtek a sorok. Az én Nagy Tölgyemről szól és egy emberről, tehát kettős metafora. A tölgy embert jelképez, embert, aki meg olyan, mint a tölgy. Egymásba játszó kettős metafora. A címben „Te” egy emberre utal, akire a rétemen gondolok. Egyetlen emberre, aki annyi mást is jelent egyben, aki nincs itt, de mások képében mégis. Ő a fám is, hiányát oldja a megszemélyesítés.
Úgy jövök erre a rétre, hogy bennem az alázat a természet iránt, nem hozok magammal tollat, egyszerűen csak ülök, a fára és arra az emberre gondolok. Körülöttem a fűben elszáradt levél, almahéj, dühösen „belérúgok”, mert egyedül vagyok, de gomba is lehetne, csak hadd bántsam, és szeressem. Aztán újra leülök a fa tövébe, itt már könyörgök, hogy hadd legyek az Övé, bár nincs mit adnom, nem érlek el, gyökérré leszek hát én is, belébújok.
Az utolsó sorok a fára utalnak, lemondóan, a Tölgy ága kettétört, és a két fele lóg a levegőben, el akarják érni egymást, hajdan egyek voltak, de nem tudják már soha többé, a kisebbik ág, ami nyújtózik, olyan mint egy tenyér. De soha nem tudom megérinteni.
Legfrissebb hozzászólások