A tavasz tébolya kerget megint.
Lázas álmot ad a félhomály,
illatok mámorát hozza, izzik az éj.
Vijjogó had űz időn és téren át.
Saját hangom hallgatom
misztikus delíriumomban:
a vágy himnuszát mormolom.
Karod szorítson erősen!
Olvadj össze puszta bőrömmel!
Érezd szám ízét, nyelvem játékát!
Friss örömöm törjön rejtett völgyedbe.
Győzzünk le együtt minden határt!
Akard, hogy torkunkból egyszerre
törjön fel a kéj-sikoly.
Engedd, hogy magammal
kiegészíthesselek,
hogy a cikázó rajok
elárasztva mindenségedet,
én-nélküli, egy-test
lehessek végre – veled.
Nárciszod, szentséges öled,
ájulásba hullva táruljon elém!
Emelje fel fejét a büszke Isten!
Vadrózsád piros gömbje bújjon elő!
Máktól ittasan kérem:
nyílj meg és zárj húsodba!
Dolgos izmaid szorítsanak!
Az összeolvadás
édes, tántorgó részegségében
nekem küldje örömét
fekete mennyboltod!
Fusson rajtad át, újra és újra
villámló üzenetem!
Legyen elpusztíthatatlan emlék,
amit együtt átélünk!
Tépj, karmolj, harapj!
Halljam szád kibetűzhetetlen szavait!
Engedj kérésemnek,
faljuk együtt a perceket!
Vesszenek a sötétbe a tárgyak,
a szoba, a ház, a város!
Tűnjön el minden fájó tűnődés, emlék!
Csillaglovak húzzák kocsinkat
a magasba. Kergessük a szomjas
holdat, rohanjunk az éhes éjszakából
a jóllakott hajnalba!
Kapaszkodjunk fel együtt,
mágneses lázunkban,
a szédítő csúcsra, adjunk át
minden hatalmat rejtett izmainknak.
Állj meg óra, ne tiktakolj többé!
Legfrissebb hozzászólások