Tudod-e mit hoz egy lengő hinta-hang?
Milyen titkokat kuncog a szerelemillatú széna?
A száradni kitett ruha suhogása mit üzen?
Mit súg a pogány fagyöngy a madárpárnak?
S miről álmodnak a méhek a didergő kaptárban?
Kit szólít a kút-lánc, ha csikorog?
S miért fut egy rím után,
és csendesül el végül a lehelet ritmusa?
A hangok valaha szabad mezők
illat-kürtjeit idézték,
az emberek a fákkal beszélgetve sétáltak,
a költők a patakok bujkáló hangját,
pusztáink szomjas sóhaját szólaltatták meg.
A szavakból fűzött verssorok léptei
a gyász énekét utánozták,
vagy az ünnepi taktusokat,
amelyből ma már nekünk egyre kevesebb jut.
Hová lesz a szó, ha elrejti szégyenét?
Az érces, morc, füstölgő, mély indulat,
a meszelt-arcú félelem, a térdeplős kérés,
a verejték-arcú könyörgés, az ölelni akaró kívánság,
a lándzsaéles pillantás, a szilánkosra tört vallomás
hová igyekszik, ha nem hozzád?
Ha az ajtó rése alatt már kiszökött a jó
a házak magányos falai között
a csengő hiába csenget.
Hallod-e a jövőbe küldött hangokat,
azok suttogását, kiknek fájdalma
már régen elbomlott gyökér-karjaikban?
Látod-e mit rajzol a vízfesték-alkony a tájra,
érted-e mit súg, ha megtalálja önmagát?
Miről mesél a föld a belevetett magnak?
A versszálak finom hárfájának rezgései
elvesznek az autó-csordák
soha nem szűnő komisz lármájában,
a repülők vulkán-tüdejének hörgésében,
a gépek fogsorának csikorgásában.
Öblös gégéből a szavak,
mint kés a tányéron jajt-hasítanak.
Ezer zúgó hang lappang,
szó-trombiták sértik füledet,
arcodat zaj-tenyerek éles karmai szaggatják.
Dörög a sok hangokádó torok.
Menekülnél a cserép-hangok selejtjeitől,
az idegenek csaholásaitól,
a szitkok szikra-esői elől…
De lehet-e élni befogott füllel,
ha nem szól vers örömet adóan valamiről,
ha nem hallod meg, ki tudja ki miatt,
zokogás ráz valakit?
Ha nem tudod
mire biztat a furulya bólintása,
kitől búcsúzik a gordonka alkonyuló hangja,
kihez fohászkodnak a templom síp-oszlopai?
A metropolisok szíve percenként már százhúszat ver.
Békés értelem helyett pokoli ármádia árad
mindenhonnan. A szignálok hang-tűi
átfutnak hallójáratod kürtőjén,
belső füled csigajáratain,
agyad zárt titán-szelencéjét is átütik.
A fehér-hajú rezgés idegeket szétmállasztva
füstként tódul a koponyádba,
az öreg-lyukon át velődön ömlik tovább,
és kezeid, lábaid átveszik
a gigász-hangok szörny-tébolyát.
Szaporodnak benned a sírok,
érzed közel van,
mikor utolsót üt világod kronométere,
és nem fonódik többé orgonaszó
imádságod köré.
Összeolvad a kint és a bent,
mindennek azonos lesz a tapintása,
nem zeng fel többé vershang,
tárháza rejtve marad, s a költő
már nem hallja meg
a fű a kertben hogyan nő…
*
Kapcsolódó hír:
Legfrissebb hozzászólások