Álmatlanul forgolódva időutazom. Visszautazom és erősen koncentrálok arra, mikor is kellene bekapcsolódnom az elmúlt életembe. Pattognak a homályos képek, időpontok. Vérző körmökkel kapaszkodom a legapróbb momentumokba, mit kellene tennem, mit kellene majd a jövőben tennem, hogy ne úgy legyen, ahogy lett.
Már négy éve elmentél de nem tudom elfogadni. Mardos a lelkiismeret, hogy nem tettem meg mindent. Nem tettem meg mindent, hogy boldogabb légy. Nem tettem meg mindent, hogy én legyek a nagy ő az életedben.
Négy éve november első hideg, saras reggelén karjaimba zárva soha többé nem ébredsz fel. Elvesztem. Elvesztettelek.
Pedig mennyi minden állt még előttünk.
Keresem az okokat miért adtad fel.
S közben szétfeszít a kétely, a bűntudat, hogy a halálod árán tartok most ott ahol tartok.
Tartok ott, hogy itt fekszik mellettem Áron fiam, simogatom a hátát, igazgatom a haját, a másik szobában Gyöngyi alszik Jancsó fiammal.
Csöndes nyugalommal pihennek, kéken villódzik a tévé és azon gondolkozom mit tennék, ha visszamehetnék oda, amikor Mónikát megismertem. Ha megmentem, Gyöngyi és a fiaim nem lennének itt.
Azt hiszem ez a kő már örökké itt fog ülni a szívemen. Ez a kő néha egyszerűen össze akar roppantani.
*
Szerzőnk nem szeretné felfedni kilétét, amit a Lenolaj.hu szerkesztősége tiszteletben tart.
Legfrissebb hozzászólások