Az ágy üres,
az asztal túloldalán
ül a szörny,
étket kíván.

Titkaim puhák,
tapinthatóak:
plüsstakaró,
meleg zokni.

Ma úgy döntöttem,
azt szeretem, ki velem van:
kutya, katica,
álompajtásaim,

gyermek, kinek
anyja vagyok,
gyermek, kinek
lánya vagyok.

***

Somorčík Szombath Rozália szerzői oldala: Apám, a program működik

Somorčík Szombath Rozália alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Somorčík Szombath Rozália alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Somorčík Sz. Rozália írja magáról:  “Szlovákiában, Nyitrán élek. Egyszerű, magyar, iparos családból származom. Apám, ha élne, most csodálkozna, hogy verseket írok. De ez van. Az élet megtanított rá. 19 évi tervezőirodai munka és 18 évi magánvállalkozás után, a versírást nem akarom abbahagyni egy ideig. Később majd kiderül mi lesz még.”

Családi karácsony
(1897)

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus a Megváltó születésének napja: a szeretet, az öröm, a békesség, a család, az otthon ünnepe. Az ünnepség a Szent estével kezdődik, december 24-e estéje. Két napos ünnep és munkaszüneti nap, december 25-26.

Máig tisztázatlan, miért került a karácsony december 25-ére, de valószínű, hogy a régi keresztények így akarták háttérbe szorítani a “legyőzhetetlen nap születésé”-nek pogány római ünnepét. Ez az alkalom a téli napforduló utánra esett, amikor a nappalok ismét hosszabbak lettek.

A karácsonnyal összekapcsolódó hagyományok többféle forrásból erednek. A magyar karácsony szó szláv eredetű, s szintén a téli napfordulóra utal.

Kevesen tudják, honnan ered az ünnep elnevezése. Legvalószínűbb, hogy a korciti – fordul, lép szó származéka, és a téli napforduló örömére, az azt megelőző várakozásra utal. Ilyenkor ettek, mulattak, meggyújtották az ünnepi fahasábot, elfogyasztották az ünnepi süteményt, karácsony napján életfát, termőágat vittek a szobákba, ami az évről évre megújuló természet mágikus jelképe, zöld növényekkel díszítették a házakat, jókívánságokat és ajándékokat váltottak. A tűz és a fény a meleg és a hosszú élet jelképei, ezért mindig fontos szerepük volt a téli ünnepeken, akár pogány, akár keresztény felfogásban.

Karácsonyi szokások

A karácsonyi ünnepek kezdete november végére, december elejére esik az eljövetelt és az Úrra való várakozást jelentő adventtel, ami egyben az egyházi év kezdetét is jelenti. Eredete az 5., 6. századra nyúlik vissza, amikor heti háromnapos böjttel is megtisztelték. A szentestét megelőző négy ünnepi vasárnap és szentek névnapjai (András, Borbála, Miklós, Tamás, István, János) tartoznak bele. Fenyőágból, szalmából, négy gyertyából díszített koszorút készítenek, majd e gyertyákat, az egymást követő négy adventi vasárnap gyújtják meg.

Magyarországon a középkor óta készítik és több településen is nagy hagyománya van a mézeskalács termékeknek.

Advent időszakát régebben a termelékenységi varázslás, a nők fizikai munkától való mentesítése is jellemezte, de a legelterjedtebb hiedelem a Lucázás volt. December 13-án, Luca napján a téli hosszú éjszakákkal, vagyis a sötétséggel Szent Luca átalakult boszorkánnyá. A boszorkányok elriasztására a kulcslyukba fokhagymát dugtak, az ajtófélfába kést állítottak, az ajtóra fokhagymával keresztet rajzoltak vagy a seprűt keresztbe rakták. E napon semmit se volt szabad kölcsönkérni vagy adni, nehogy az a boszorkányok kezére jusson. Luca napján kezdték el készíteni a Luca széket. A lányok Luca napján jósolták meg jövendőbelijüket, a fiúk hajnalban kotyolni, lucázni indultak. Ajándékba tojást kaptak.

A gazdasszony a szalmát a tyúkok alá dugta, a vendégeket, pedig a konyhába ültette le. A hiedelem úgy tartotta, hogy szerencsét hoz a tyúkokra, ha elsőként legény érkezik aznap a házba. Luca napján készítettek Luca cédulát, Luca kalendáriumot, és ültettek Luca búzát. Főként a Dunántúlon elterjedt, de másutt is ismert népszokás a december 15-én kezdődő: Szállást keres a Szent család.

A katolikusok számára a karácsonyi ünnep fénypontja az éjféli mise, melyet december 24-ről 25-re virradó éjszaka tartanak a templomokban, és amelyen rengeteg hívő és nem hívő ember vesz részt szerte a világon. Rómában az 5. században vezették be, a pápa azóta is minden alkalommal a római Santa Maria Maggiore templomban celebrálja. Karácsony napján a pápa kiáll a vatikáni palota erkélyére, és onnan adja áldását az emberiségnek, melyet nem csupán a rengeteg odagyűlt hívő hallhat, hanem világszerte valamennyien láthatjuk a médiák segítségével.

December 24-én hagyományosan a katolikus családok böjtölnek (karácsony böjtje), és csak este fogyasztják el a böjti vacsorát. Ez eredetileg alma, dió, méz és fokhagyma, majd vajas bableves hús nélkül (böjtös bableves), végül mákos guba volt, de újabban kialakult, hogy hal, illetve töltött káposzta kerül ilyenkor az asztalokra.

A néphagyomány szerint a karácsonyi asztal fontos szerepet játszott az ünnepkor. Az asztal díszítésének és az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak. Régebben a karácsonyi abroszt tavasszal vetőabrosznak használták és abból vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen. A megterített asztalra gabonamagvakat helyeztek és abból adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve.  A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek.

Betlehemezők Marcaliban (1923)

Karácsonykor a ház körüli állatokat gondosan ellátták, óljaikat kitakarították. Különös hiedelmek kapcsolódtak ugyanis az állatokhoz. Voltak, akik azt tartották, hogy az állatok karácsonykor beszélni tudnak. Egyes országokban szokás volt az állatoknak kis karácsonyfát állítani, de ezt a pogány eredetű szokást az egyház tiltotta.

A betlehemezés a karácsonyhoz kötődő legismertebb és legelterjedtebb magyar népszokás. Az egész Kárpát-medencében ismerik. Több szereplős dramatikus játék, a legnépszerűbb karácsonyi paraszti misztériumjáték, pásztorjáték, nagyon sok helyen ma is gyakorolják.

A paraszti betlehemezés középpontjában a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka áll. A dramatikus játék fő eleme a pásztorjáték, amely a három pásztor, köztük a nagyothalló öreg tréfás párbeszédére épül. A betlehemezés fő kelléke a templom alakú betlehem, amelyben a Szent Család látható. A pásztorjáték szereplői: a kis templomot vivő két angyal, három pásztor, ami egyes vidékeken kiegészül több szereplővel. A szereplők ma is eljátsszák a Jézus születéséről szóló bibliai történetet, majd átadják ajándékaikat, jókívánságaikat. Ezután a háziak megvendégelik őket.

Több táji típusa alakult ki. A magyar betlehemes játékszövegekben Benedek András több szövegcsoportot különböztet meg. A legarchaikusabbak az erdélyi játékok, ezeket néha felnőtt férfiak adják elő, és a pásztorok álarcot is viselhetnek. Egyik érdekes példája a Dunántúlra települt bukovinai székelyek csobánolása (betlehemezése). Ennek része a betlehemes pásztortánc. A betlehemezés sajátos változata a bábtáncoltató betlehemezés. Magyar nyelvterületen a Dunántúlon és a Felső-Tisza-vidéken fordul elő.

Szenteste

December 24.-e, karácsony böjtjének estéje.  Régen a karácsony fő jellemzője a várakozás volt a még böjtös, egyszerű vacsora után. A vacsora utáni órák meghitt családi együttlétében teljesedett be az ádvent minden várakozása. A téli napfordulat, esztendőváltás, múlt és jövő, elmúlás és keletkezés, elevenek és holtak találkoznak egymással.

A harangszó is más, mint egyébkor. Székesfehérvár parasztpolgársága szerint a karácsonyesti harangszóra megnyílik az ég, és egészen az éjféli misére való beharangozásig így is marad.

Ezt az időt békességben, szeretetben kell eltölteni, hogy a kis Jézus áldására méltók legyünk. Az éjféli harangszóra az istállóbéli jószág is talpra áll. A falusi bakterek, akik tűzre-vízre, emberek nyugalmára vigyáztak, s megkiáltották az éjszaka óráit, mondókájukat karácsony estéjén és éjjelén az ünnephez igazították. Az éjfél a napnak különben is a legtitokzatosabb pillanata, a néphitben a szellemek, hazajáró lelkek, sőt kísértetek ideje.

A világ világossága, a Betlehemi Kisded azonban ura a téli napfordulatnak is: elűzi a sötétség hatalmait, és megörvendezteti azokat, akik őt várják. Krisztus születésének ünnepével a világ évről évre megújulásakor a vizek borrá változnak.

Az adventi koszorú

András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes időszak advent ünnepe. Az első adventi koszorút 1860-ban egy hamburgi lelkész készítette. Egy óriási fenyőkoszorút függesztett a plafonra és 24 gyertyát tett rá, utalva ezzel az ünnep valamennyi napjára.

A népszokás szerint koszorút kötöttek a nyári napforduló napján is, amikor legrövidebb az éjszaka, vagyis június 24-én Keresztelő Szent János, vagy a hagyományos hazai megnevezés szerint Szent Iván napján: virágokból, aratás befejeztével kalászos szalmából, szüret végeztével szőlőből. E nagy múltú szokások mellé a múlt század második felében került az adventi koszorú hagyománya. Az adventi koszorút az észak-német területeken, főleg protestáns környezetben készítették századunk elején, majd Ausztriában is népszerűvé vált, a katolikus lakosság körében is. Magyarországon főleg a második világháborút követő időben vált szokásossá, templomokban, középületekben, otthonokban adventi koszorút a csillárra függeszteni.

Ez a szokás idővel annyiban módosult, hogy a gyertyák száma négyre, az adventi vasárnapok számára csökkent. A rajta lévő gyertyák a karácsony előtti vasárnapok liturgikus színeiben jelennek meg a hagyománytisztelőknél. Az adventi koszorú mai is az ünnep nélkülözhetetlen szimbóluma, melynek rengeteg változata létezik.

A feldíszített karácsonyfa a karácsony ünnepének egyik szimbóluma. Karácsonyfa-állításra valószínűleg először a 16. században, a Német-római Birodalomban került sor.

A karácsonyfa

Szent estén világszerte szokás a karácsonyfa állítása.

Az örökzöldek tisztelete már a germán, a római, az egyiptomi vagy a kelta kultúra hagyományvilágában is ismert volt, olykor örökzöld ág, esetleg koszorú vagy fagyöngy formájában. Néhány forrás szerint középkori szokás volt, hogy egy fiatal fát vágtak ki, ami az ifjú élet feláldozását jelképezte, hasonlóan Jézushoz, aki fiatalon áldozta fel életét az emberekért. Sok egyéb legenda kötődik a karácsonyfához, például hogy Luther Márton állított gyermekének először karácsonyfát.

Más források szerint a karácsonyfa elődje a karácsonyi piramis volt, ami egy nagy virágcserépbe állított vagy fatönkhöz erősített deszkaszál volt, melyre két-három vékony, felfelé rövidülő deszkadarabot szegeztek keresztbe. A felszegezett deszkák végén gyertyát gyújtottak. A karácsonyi piramis állításának hagyománya Németországból került át, de nem vált hagyománnyá Magyarországon.

Az első feljegyzés karácsonyfáról Sebastian Brant német írótól származik, Strasbourgból a 15. század végéről. Ekkoriban almával, ostyával díszítették. A gyertyás karácsonyfát elsőként az 1660-as évekre emlékezve Liselotte pfalzi grófnő említette 1708-ban írt levelében. Bécsben az első karácsonyfát a Berlinből áttelepült Arnstein bankárcsalád házában állították 1814-ben, ami akkoriban olyan furcsa volt, hogy még a titkosrendőrség is jelentést készített róla. Később német közvetítéssel terjedt el Európa többi országában, így Magyarországon is a karácsonyfa állítás. Ma már a keresztény országokban világszerte állítanak karácsonyfát.

1959
(fotó: Fortepan/Zsanda Zsolt/Vajszada Károly felvétele)

A karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon a 19. század második felében jelent meg, kezdetben főleg a német ajkú városi lakosság körében. Az első magyarországi karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz állította Aszódon, 1824-ben. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa első említése 1854-ből, Jókai Mór A koldusgyermek című, karácsonyi tárgyú elbeszéléséből van.

A magyar hagyomány szerint a fát december 24-én állítják, és vízkeresztig (január 6.) áll. De hasonló szokás más vidékeken is volt, csak nem fenyőágat, hanem termőágat használtak erre a célra. Nálunk csupán a XIX. század második felétől lett népszerű, először a jómódú nemesi családoknál, majd mind szélesebb körben terjedt el. A kis gyertyák a karácsonyfa ágain az új fény eljövetelét szimbolizálták, és utat mutattak a Három Királyoknak a kis Jézus megtalálásához.

Régebben a fa és textil díszeket, és ha volt cukor, akkor a szaloncukrot is házilag készítették. Még ma is szimbolikus értelme van azoknak a díszeknek, amiket fenyőfánk ágaira agatunk. Bizonyára kevesen tudják, hogy az angyalhaj, a fémgyöngy- és papírlánc a bibliai kígyót idézi a bűnbeesés idejéből, a narancs és az alma a tudás fájának gyümölcsét, s egyben a megígért megváltás kegyelmét. A fa csúcsára angyalkát, vagy csillagot tettek és piros almát, aranyra festett diókat akasztottak az ágakra. A karácsonyfára aggatott gyümölcs következő évi gazdag termés ígéretét jelentette.

A díszítés sokat változott az idők folyamán. A karácsonyfa ágaira gyertya helyett izzósor került (elkerülve ezzel az esetleges baleseteket) és a szaloncukrok, színes, bőséges választékából az kerül fel, ami csak szem-szájnak ingere. Szokás egyes helyeken továbbá az egyszínű karácsonyfa is, például egyik évben, piros, másik évben csak aranyszínű díszítéssel. Van, aki fényes, van aki a matt díszeket részesíti előnyben. Másoknak a szalmával, mézeskalács figurákkal díszített fa tetszik. Az aranydíszes fenyő soha nem megy ki a divatból, legfeljebb díszei változnak.

A szalmadíszek újabban igen kedvelt díszítőelemek. Csillag, harang, szív, toboz angyalka formái jól néznek ki a szalmafüzéres, piros szalagos fán. Újdonságnak számít a terrakotta-szín, amelyhez égetett agyagfigurák valók. A legtöbb családban szentestén, amikor a karácsonyfát körülállják, minden lámpát eloltanak, csak a karácsonyfa fényei világítanak.

(Nyírfalvi Károly összeállítása)

Ne halljuk e pár nap alatt
(ha sínyli is a számla),
mint vajúdik odakint
a várandós Földanya.

Üvölt az orkán fölötte,
ostorrá fonódik haja,
meg-meg rándul időnként,
sötétet cipelő hasa.

B. Tomos Hajnal csángó magyar újságíró, költő különleges és értékes verseket, hangulatos rövid prózákat ír, figyelemre méltó fotóival pedig szintén több internetes kulturális magazin oldalán is találkozhatunk.

B. Tomos Hajnal a középiskola elvégzése után diplomát szerzett a bukaresti külkereskedelmi, illetve a szecselevárosi közélelmezési technikumban. Elvégezte a Spiru Haret Főiskolát is, ahol mesteri fokozatot szerzett. Jelenleg a Victor Jinga Szakközépiskola tanára.

1993-tól jelentek meg versei és riportjai a Brassói Lapokban, itt 1995-ig dolgozott. Publikált továbbá a Romániai Magyar Szóban (1995–2002); rendszeresen közli alkotásait többek között a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti portál, a Lenolaj kulturális online műhely, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál, a Porcelánszív irodalmi folyóirat és a Litera-Túra irodalmi és művészeti magazin. Három versét Márk Attila zenésítette meg, ezek az előadóművésznek A második kérdés című hangkazettáján is szerepelnek. Versei a Fagyöngy (Székelyudvarhely 1994), a Cseke Gábor szerkesztette Erdélyi és csángó költők (Brassó, 2007) és a 101 vers Brassóról (Kolozsvár, 2008) című antológiákban is szerepelnek, eddig 11 kötete jelent meg.

B. Tomos Hajnal alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

B. Tomos Hajnal alkotásai Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Márffy-Horváth Henrietta alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Márffy-Horváth Henrietta  önmagáról így ír:

„Budapesten születtem, 1973-ban. Húsz éves koromig Óbudán laktam. 1993 óta egy hegyháti kisvárosban, Vasváron élek. Férjemmel és három fiúnkkal alkotunk egy szerető családot.

Szeretem megfigyelni az embereket, ellesni hangulatokat. Szeretek játszani a szavakkal. Megmarad bennem az utcán látott arc, környezetemben lejátszódó egy-egy jelenet. Kapok egy cseppnyi bepillantást különböző sorsokba, és már tovább is gondolom a történetet.
Nyomtatott formában magazinban, folyóiratban, valamint számos antológiában jelentek meg írásaim. 2012-ben az Ulpius-Ház Könyvkiadó novellapályázatának folyományaként kiadták Dédike című e-könyvemet, majd 2013-ban megjelent első novelláskötetem, Ma Holnap Holnapután címmel, és 2016 áprilisában Guruló szavak című verseskötetem.”

Márffy-Horváth Henrietta: Visszatükröződések című kötete 2018-ban látott napvilágot a Holnap Magazin gondozásában.

Márffy-Horváth Henrietta alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Kiss-Teleki Rita Art’húr- díjas költő, író, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője

1975-ben születtem, Tolna megyében. Nagykorúságomig Nagymányokokon éltem, innen költöztem Pécsre, ahol férjhez mentem és két fiúgyermekem született. Már család és munka mellett képeztem tovább magam, majd a válásom után Budapestre költöztem.
Főleg verseket írok, de rövidebb novelláim is olvashatóak az irodalmi oldalakon.
Számos antológiában publikáltam, 2019-ben a Szószitálás 2019, Tündérkezek 2019, Gondolatrajzok 2019, Szerelmeskönyv 2019, Múlt hangjai 2019 és a Szókincs 2019 kiadványokban jelentek meg verseim.
Verseim lírai hangvételűek, de gyakran dolgozok fel bennük tabutémákat is.
2019-ben jelent meg első önálló kötetem El akartam mondani címmel.

Honlapom: www.telekirita.hu
Publikus email címem: kapcsolat@telekirita.hu

További kapcsolódó oldal:

Kiss-Teleki Rita versei 

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

***

Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:

Klára korán reggel kelt, megfőzte a méregerős kávéját, melynek illata belengte az egész lakást. Jani, a szomszéd tréfásan szokta megjegyezni, hogy itt ébred fel az ajtaja előtt, amikor megérkezik az éjszakai műszakból, és hogy Klárika kávéjának illata után hazatalálna, akár becsukott szemmel is.
A két asszony, Klára és Jani felesége Kató, gyerekkori barátnők már régóta. Együtt koptatták a padot kisiskolás korukban, együtt érettségiztek, és majdnem ugyanazon napon mentek férjhez is. Amikor Klára férje Tamás meghalt, ők tartották benne a lelket, mellette álltak a legnehezebb órákban, hónapokban.
Iván abban az évben végzett a rigai repülőmérnöki egyetemen, az utolsó vizsgái előtt kapta a hírt, hogy az apja hirtelen, szinte napok alatt ment el. Fájt az apja halála, és különösen fájt, hogy nem mutathatta meg neki a kitűnőre sikerült diplomáját. Tamás büszke volt a fiára, és mindig szomjas érdeklődéssel várta őt, szerette hallgatni a kinti életről mesélt történeteit. “Dió meg a héja”, szokta mondani rájuk Klára – a borsót kicsinek tartotta számukra –, amikor együtt ültek a konyhaasztalnál, és be nem állt a szájuk órákon át.

Két év múlva Iván megnősült, s a lány, akit elhozott magával, idegenül állt az ajtóban. A két asszony – anyós és menye –, soha nem kerültek közel egymáshoz. Két, különböző világban éltek, Alexa világa bár fényesen csillogott, ám semmi melegség nem volt benne, a fiatalasszony ridegsége, megközelíthetetlensége eredménytelenné tette a kapcsolatuk javítására tett kísérleteket.

*

Alexa szülei tizenegy óra körül telefonáltak, hogy váratlan vendégként betoppant az Ausztráliába kivándorolt nagynéni, Alexa apjának a testvére. Meglepetésként érkezett, de megy is tovább, mert a repülőjegye Londonba szól, csak a kedvükért szakította meg az útját. Szeretné látni őket is, főleg Fannit, a bátyja unokáját.
Iván kelletlenül vette tudomásul, hogy Alexa nélküle mondott igent, lehetőséget sem adva rá, hogy megbeszéljék a dolgot. Vitájuk megmérgezte a hangulatukat, csak a gyerek tartotta vissza őket attól, hogy kirobbanjon a veszekedés. Iván, hogy valamelyest enyhítse a feszültséget, hajlandó volt belemenni egy maximum két órás kitérőbe, de legkésőbb háromra az anyjánál akart lenni. Alexa engedelmesen bólintott rá, de magában már eltervezte, hogy minél tovább húzza majd a látogatást, ezzel is csökkentve az anyósára szánt időt.
Iván felhívta az anyját, és sűrű bocsánatkérések közepette megígérte, hogy igyekezni fognak. Klára nem tett szemrehányást, tulajdonképpen még megértő is volt, hiszen a váratlan látogatást nem lehetett előre betervezni. Nem esett jól, hát persze, hogy nem, de azt is tudta, csak a fia szenvedné meg, ha bármit is szólna. Végül is nem számíthat az a két óra, majd bepótolják máskor. A lényeg, hogy itt legyenek vele is egy kicsit, és láthassa az unokája örömét, amikor belép a szépen feldíszített szobába.

A fenyőfa a komód, és az üveges szekrény között állt. Színes üveggömbjei visszacsillogták az ablakon átszökő téli napsugarakat, s az ablak osztott üvegének rámáiban, az éjjel esett puha hó szórta ezerfelé a fényt. Az arany, piros, ezüst girlandok, és a szebbnél szebb régi díszek méltó kísérői voltak a fa alá helyezett ajándékoknak. A szoba közepén, hófehér abrosszal megterített asztalról visszaköszöntek a fenyődíszek színei, a párásra csiszolt üvegpoharakban délcegen virítottak a karácsonyi szalvéták. A fahéj, vanília, és citrus illatok keveréke árulkodó előhírnökként hirdette az ebéd utáni finomságok széles skáláját. A konyhában már csak a sültekhez való krumplipürét kellett kikeverni, de Klára azt az utolsó pillanatra hagyta, mert Iván frissen készítve szerette. Az óra csigalassúsággal gyűrte a perceket, s ha lassan is, de közeledett a hármas felé.

Iván már harmadszor szólt Alexának, hogy indulniuk kéne, de az asszony mintha meg sem hallotta volna, tovább beszélgetett. Fanni nyűgös volt, szeretett volna már a másik nagyanyjánál lenni, az ismeretlen nénit pár percnyi ismerkedés után nem érdekelte a kislány. Felnőtt beszélgetés folyt, Alexa szülei pedig a gyereknek átadott ajándékkal letudták a figyelmet is. Ivánban egyre nőtt a düh, de nem akart veszekedést provokálni a család előtt.
Hat óra is elmúlt mire sikerült elindulniuk. A kocsiban nem szóltak egymáshoz. Fanni a gyermekek finom érzékenységével érezte a szülei közti feszültséget, és felnőtteket is megszégyenítő bölcsességgel hallgatott.
Az utcán égtek a lámpák, a friss hó ropogott a gyalogosan igyekvők talpa alatt. Nem volt nagy forgalom, inkább csak az óvatos közlekedés lassította a haladást. Ahogy befordultak az utcába, azonnal meglátták a mentőautó feltűnő fényjelzését. A jármű már nem mozgott, a nagyon is ismerős ház kapuja előtt állt. Iván akkor állította le a motort, amikor a mentősök kitolták a hordágyat a jól betakart testtel. Mellette, halk szavakkal irányított az infúziót tartó mentős. Iván azonnal tudta, hogy baj van. Szinte kirobbant a kocsiból, de még visszafordulva, szótlanul intett Alexának Fannira mutatva, hogy vigyázzon a lányára, majd rohant a mentő felé.
Klára feküdt a hordágyon. Jani, és Kató találtak rá a konyhában, Klára akkor már eszméletlen volt. Ha nem fogyott volna el a mustár, Kató nem is ment volna át hozzá, tudta, hogy a fiáékat várja. Furcsának találta, hogy nem jön ki az első csöngetésre, bár a konyhában égett a lámpa. Meglátva az ájult asszonyt, azonnal hívták a mentőt.

Iván egyedül ült a folyosón. Fejét két tenyerébe hajtva, padlóra szegezett tekintettel mormolta a fogai között az imát egymás után, minutányi szünetet sem hagyva. A teste önkéntelenül mozgott, ringott előre-hátra valami furcsa ritmusban, ha valaki ránézett volna, azt hihette transzban van.
Vánszorogtak a percek. Az idegtépő csönd, és várakozás közben valahonnan, halkan, tiszta angyali hangon megszólalt az Ave Maria. A dal betöltötte a kórház minden szegletét, bebújt a függönyök mögé, elszállt az alvók feje felett, pihentetőn csukta le az álmatlanságban szenvedők szemét, elfeledtette a fájdalmat érzők kínjait, leheletnyi örömet, reményt cseppentett a szívekbe.

Halkan nyílt ki a műtő ajtaja. Iván felemelte a fejét, és rémülettel teli félelemmel nézte, ahogy az orvos a mindent elmondó, fáradt, mosolytalan szeme alól leveszi a maszkot, majd lassú léptekkel elindul felé…

***

P. Pálffy Julianna / Fejes Erika / – saját szavai szerint amatőr tollforgató, született Budapesten, 1955-ben. Írói nevét anyai nagymamája után választotta, kis változtatással. Budapesten és Moszkvában tanult, végzettsége szerint külkereskedő lenne, de mindvégig – a nyugdíjazásáig – titkárnőként, illetve jegyzőként dolgozott. Tizenöt éve ír rendszeresen, folyamatosan publikál verseket, novellákat és meséket az Amatőr Művészek Fórumán, ahol szerkesztőként is tevékenykedett. 2013. augusztusa óta publikál a facebookon a saját oldalán, művei megjelentek több közösségi portálon – Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, Sumida folyó hídja Kulturális Magazin –, pár versének angol és román fordítása pedig már megtalálható a Magyarul Bábelben Irodalmi Antológia oldalán is. 2017. január óta egyike a Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin szerkesztőinek. Jelenleg első, saját kötetének összeállítása készül, melynek kiadását 2019-ben tervezi. Írói, költői példaképei: Szabó Magda, Radnóti Miklós, József Attila, Baranyi Ferenc és Fodor Ákos.