Nyírfalvi Károly: Kövek magánya

A kő emlékezik.
Nézd ereit, krátereit, pattogzott
sarkait. Ide helyezem a polcra,
esténként hallgatom. Nem szól, csak
régi helyén mohával fedve kezd
suttogni: Kavicsnak véled a halott
egeret, mert nem mozdul? Farkát maga
alá húzta, nyugtával dicsérvén a
napot, nézd, a szíve hogy ragyog.
Kavicsnak véled, tompuló szemed
becsapja szívedet? S ha a benned
dübörgő kőre lábakat szerelnél,
egér volna? S ha állva mégis
gyorsabb, akár felhők lépte a
szabad égen? A kő hallgat.
Ha eső kopog a páncélján,
megismerem igazi arcát az
éjszakában?
A kő megváltozott.