A lisszaboni földrengés (1755) után nem sokáig kellett várni a traumát feldolgozó, a történelem és a gondviselés értelmét alapjaiban megkérdőjelező elbeszélő műre, a Candide-ra. Ez a fajta figyelem mintha visszaszorulna a XX-XXI. századi irodalomban: a felvilágosodáshoz képest ma az elit kultúra jóval kevésbé nyitott a történelmet alapjaiban megrázó történelmi mozgások ábrázolására. Ezt a funkciót mintha a lenézettebb műfajok, a bűnügyi regény, fantasy és a sci-fi vették volna át. Bánki Éva történelmi regényei (Aranyhímzés, Fordított idő-ciklus) jócskán merítenek ezekből az elbeszéléstípusokból.
A Fordított idő-ciklus (amelynek második darabja a talán az első kötetnél is összefogottabb és izgalmasabb Elsodort idő) egyén és társadalom viszonyát, az egyén történelmi meghatározottságát az ideológiák kialakulásán keresztül vizsgálja[1]. A nyugati történelmi regények többségében az iszlám a tipikus másik, az örökös antitézis. Bánki regényeiben viszont az iszlám amolyan „tökéletes vallásként”, az egyetemesség, sőt a technikai-társadalmi haladás letéteményeseként jelenik meg[2], ami nem is feltétlenül mond ellent a történelmi ismereteinknek, a VIII. század társadalom és eszmetörténetének. A civilizációs küldetéstudat és felsőbbrendűség a regényciklus szinte valamennyi mohamedán szereplőjét áthatja. És nemcsak az arabok vagy a mohamedán hitre áttért szlávok – mint a feltaláló Hákim vagy a nagyvezér – vélekednek az iszlámról elismerően. A lovagból lett Odillon apát is magától értetődőnek tartja a mohamedán kultúra felsőbbrendűségét. Ő így elmélkedik: „A mórok okosabbak nálunk. Abban talán volna ráció, ha elrabolnák az ifjú frank király hadvezéreit. De mit tudnának ezek a savanyú apácák, éltes háziasszonyok, tisztességben megőszült nagymamák, amiről a hispániai emír tudósai és mérnökei még nem hallottak?” (234. old.) A regénybeli mohamedánokhoz képest a keresztények mind elmaradottak: egoizmusuk, törzsi hagyományaik vagy a Római birodalom emlékéhez való ragaszkodásuk miatt képtelenek az iszlám iránti odaadásra. Szabadság és egyetemesség igen sajátos módon konfrontálódik.
Érdekes „kifordítás”, de azért a legújabb korban sem teljesen előzmény nélküli. A mohamedán vallás már Borges példázataiban is (Averroës nyomozása, A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg stb.) az egyik legegyetemesebb emberi tapasztalatként jelenik meg, és van amikor a racionális világlátással is szembeállítódik (Két király és két útvesztő). Érthetően, hiszen az iszlám a kereszténységnél kevésbé függ a helyi hagyományoktól. Allah békéjével és a muszlim technikai haladással szemben a középkori kereszténység az elmaradottat és a provinciálist képviseli.
Riolda, a regényciklus hősnője, a Nyugati szél szigetének királynője hajdani úrnője, Hildi gyermekeit keresve hagyja el a Brit-szigeteket és vág bele a nagy kalandba, a teljes egy esztendeig tartó utazásba. Különböző véletlenek és kalandok során jut el Almériába, Hákim városába, ahol rabszolganők és elrabolt északi asszonyok élnek kényszerű összezártságban. A gyerekei után vágyakozó Riolda csak egy tolmácsként szolgáló öregasszony, Hanna segítségében bízhat. Rioldát nem lelkesíti, hogy egy eleven embergyár alkatrésze legyen. Tulajdonképpen képtelen Almériában „integrálódni”, felemelkedni saját partikuláris érdekein, és átlátni önmaga (és persze távol lévő gyerekei) feláldozásának történelmi szükségességét.
Riolda és Hanna menekülni szeretnének az egyén teljes alárendelődését megvalósító Tökéletes városból, hiszen a főhős is „annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kinyerni. – Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel…” (241. old.)
Az autonómiához és a személyeshez való „begyepesedett” viszonyt a gyerekekhez való ragaszkodás is jelképezi. A regénybeli mohamedánok között a vérségi kapcsolatok alig számítanak: a kalifa országában rabszolgafiúk is csinálhatnak karriert, a vér szerinti szülők inkább akadályai, mint előmozdítói a gyerekek érvényesülésének – legalábbis ezt hirdetik a Tökéletes város tervezői. A regény három női főszereplője, Hildi, Riolda, Hanna viszont foggal-körömmel ragaszkodik a saját gyerekeihez. Persze Hildinek a hatalomvágya, Rioldának a kíváncsisága túl erős ahhoz, hogy minden figyelmét a gyerekeknek szentelje –de ennek ellenére sem képesek a gyerekeikről lemondani. Az Elsodort időben az anyaság áll ellen a legtovább a mindent indusztrializálni akaró, történelmileg „szükségszerű” törekvéseknek.
Így lesz egy szánalmas öregasszony a Tökéletes város terroristája, és ezért lehet lázadó a regény legtöbb nőalakja, nemcsak Riolda, hanem a nagycsaládból szabadulni próbáló Lea is.
Velencéből már könnyebben szabadul Riolda, hiszen a nyugat-európai intézmények (városok, kolostorok) csak a keleti emberkísérletek erőtlen utánzatai. Az ereklyekereskedelem tapasztalata – az egymással összekeveredő nevek és csontok, a tökéletesen újrahasznosított emberi maradványok – nem terjeszthető ki az egész nyugati társadalomra, amely működésképtelen személyes kapcsolatok, egyéni hősiesség nélkül.
És bármilyen unalmas, elmaradott és provinciális a regényben ábrázolt nyugat, csakis ebben a világban képzelhető el, hogy az anyák viszontláthassák a gyerekeiket, vagy hogy a hősök visszatérhessenek saját életidejükbe. Akár szimbólumként, mint Hildi „elveszett gyerekei”.
Az Elsodort idő csak egyetlen mozgalmas esztendőt fog át, de Riolda hosszú utazása, ez a mitikus egy év is elég arra, hogy felvillantsa Szabadság és Rend küzdelmét, a mindenkori „egyetemessel” szembehelyezkedő csoportok és egyének motivációit. Zavarbaejtő regény: saját előítéleteinken segít felülemelkedni.
Rieger Zoltán
Bánki Éva: Elsodort idő (Jelenkor. Budapest. 2017.)
[1] Ami nem jelenti, hogy a feminista olvasatoknak (ezek közül a legalaposabb szerintem http://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-elsodort-ido/) ne lenne meg a létjogosultsága.
[2] A regényciklust nem kifejezetten a 2015-ös események ihlették, interneten már 2013-ban megjelentek a regény részletei.
***
51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások