Vihar idején
pillangó pihék
hullanak a kék égből
madártoll úszik
immár szürkülő felhőn
vészes vihar közeleg
Emlékszem, kislánykoromban szerettem a vihart, az esőzáport, a villámlásokat. Ugyanis annak idején az időjárás nem volt annyira szélsőséges, így minden szokatlan jelenség vonzónak találtatott. A nyaraink 26-27 fokosak voltak, nem fáztunk különösebben télen, mert 0 és 10 fok között mozgott a hőmérséklet. Volt olyan tél, amit kiskabátban és hasított bőr cipőben vészeltünk át. Viszont a tavaszaink esősek voltak, előfordult olyan tavasz, amikor bokáig érő víz zúdult az utcákra, ellepve az úttestet és a járdát. Nem beszélve a sok gilisztáról, amelyek ilyenkor kibújtak a föld alól, és a békák hada, amely elkísért az iskolába. Régen nem volt ennyire sivár a természet, hernyók százával találkoztunk egy-egy fa törzsén. A természet testközelben élt. Ahogy múlt az idő, egyre inkább távolodni kezdett tőlünk az évszak is, meg a természet is.
Élénken emlékszem a kisgyerekkori viharokra, az áramkimaradásra és minden vészjósló, természeti jelenségre. Hiába volt gumicsizmánk, akadt olyan esőzés is, hogy inkább mezítláb mentünk, hisz a gumicsizmánkba is belefolyt a víz, így az nehezítette volna a járásunkat. Egyetlen tavaszi délután annyi eső zúdult a városra, hogy térdig érő vízben mentünk haza az iskolából. Ha jól emlékszem, 2. vagy 3. osztályba jártam. Csak attól féltünk, nehogy törött üvegre lépjünk. A viharok ellenére nem kaptunk szabadnapot, ha tört, ha szakadt, muszáj volt iskolába menni. Otthon viszont kellemes volt kinézni az ablakon: a védettség, a biztonság érzete felerősödött bennem. Az ég olykor belilult, a felhők rózsaszínű-szürke kombinációban díszelegtek, szinte éreztük a természet lélegzetvételét.
Ma már, ha vihar van, a felhők erősen szürkék, eltűnt belőlük a rózsaszínű árnyalat. Ilyenkor félelem kerít a hatalmába, nem azért, mert idős koromra gyáva lettem, inkább azért, mert a mostani viharok egyáltalán nem szelídek. Nem érzem, hogy megvédene a kuckóm, bármikor lerombolhatja egy erősebb széllökés, bármikor balesettel végződhet egy vihar. De amikor elkezd süvíteni a szél, és megfenyegetnek a felhők az égen, mindig eszembe jutnak a régi időjárási viszontagságok és azt képzelem, hogy most is ártatlan a vihar. Visszamegyek az időben azokba a tavaszi délutánokba, amikor patakká változnak az utcák, a járda és az úttest között, a zöldben pompázó, szomjas, kövér föld pedig alig győzi magába szívni az esőt. Az égszakadás elmúltával előbújnak az állatok: érzem a giliszták illatát, hallom a békák karattyolását és a fecskék szárnysuhogását, és látom az esőcseppeket rabul ejtő pókhálókat, melyeknek kijavításán fáradozik a pók. Ilyenkor, vihar idején, újra és újra gyermek lehetek.
***
Hornyik Anna alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Hornyik Anna író, költő, alkotóművész 1969. szeptember 26-án született Újvidéken, értelmiségi család harmadik gyermekeként. Édesapja író volt. Novellákat 10 éves kora óta ír, festészettel és szobrászattal 16 éves korától foglalkozik. Verseket 2010 óta publikál. Állandó szerzője volt A Vers című kiadványnak, manapság pedig a Lenolaj.hu kulturális lapnak. Számos novella- és verspályázaton vett részt, így alkotásai több közös kötetben is fellelhetők. Témái változatosak, nem körülhatárolhatóak. Szeret tanulni, kollázsokat készíteni és verseket írni.
Legfrissebb hozzászólások