Keszthelyi György: Záróra

Keseregni illik
a kajla fák tövében.
Annyi kő, vésett, fekete tetem,
évszámok, névsorok, statisztika,
vigyázzállásban, kötelező módon,
mert erre késztet a csiszolt nosztalgia.
Pedig itt egyetlen lakó sincs,
halmazállapotok vannak, statikus kötődés,
sejpít a változás sejtése is.
Mondom hát újra, keseregni illik
a kajla fák tövében.
Annyi dísz, stukkó, annyi ceremónia,
annyi félretett mindhiába,
beidegződés, kényszerképzetek,
– holott csak seholsemmik, senkik,
száradó dombok, lombok, struktúrák kísértenek –
és persze a jó modor.
Vajon mettől meddig tart ez a munkaszünet,
hánykor nyit újra a közért, a csehó,
kihez szól, mit üzen
az áttekinthetetlen filozófiába fúló
bábeli békeszerződés?