[1]
Tavaszi erdő, csak te tudod:
templomom lettél megint,
elfagyott hitű zarándok asszonyé.
Ősz óta vártál türelmesen.
Üres voltam és néma, amíg
nem találtam vissza hozzád.
[2]
Aprócska méh az Isten igéje,
megrezzennek az alvó bokrok,
mikor zümmögve elszáll fölöttük.
[3]
Rigófészkekben is éled a dal,
vallomást sugdos a selymes hangafű,
olyan bolond, maga se tudja, minek.
Árnyékfoltok integetnek, szerelemszagú
csönd dunyhák szellőznek az ég alján.
[4]
Hosszú tél volt, fagy béklyózta a lelkem,
hallgatag járok, mély talajba húzza
lépteim az emlékezet, nem merem még,
nem merem hinni az újjászületést.
[5]
Fénypászmák kergetőznek a fák fölött,
ólomüvegkép, kislányként bámultam,
meg is érintettem egy ujjal, visszahúzva
rögtön, senki se lássa.
[6]
Vízvájta árok a lábam előtt, olvadt
hólé siet a folyó felé, szerelmes
üzenet sodródik parányi levélen.
Címzettjéhez eljut-e innen valaha?
[7]
Templomom, átölelsz, bebugyolálsz,
hűs források rejtik boldog könnyem,
áldott bokrok bújtatják téli vétkeim.
Szemem még óvatosan csillan, téged
kereslek, a leskelő vadak közelebb
jönnek, megszaglásszák sűrű avarba
hullt ruhám. – Itt vagyok, Isten. Úgy
láthatsz, ahogy teremtettél.
***
Legfrissebb hozzászólások