Boda-Kalmár Brigitta haikui

Ősz addig-addig
pajzánkodott – vadszőlőm
vetkőzni kezdett.

*

Magányod hídja
tévelygő útvesztőkből
– hozzám vezetett.

*

Levelek táncát
együtt néztük: hozzám bújt
ragaszkodásod.

*

Bokáig érő
nagykabát a szeretet:
– belül melegít.

Mottóm:

én mindenkinek
szeretnék megfelelni
– de nem akarok

____________________

Boda-Kalmár Brigitta vagyok. Egy vidéki kisvárosban élek férjemmel, három felnőtt gyermekünk van, és immár 5 szép kis unokánk is.
Kirakatrendezőként dolgoztam, majd sokáig könyvesboltban is – többek közt.
Mindig is irodalom és művészetkedvelő voltam, szabadidőmben rajzolok/festek, fotózom – mindig alkotok valamit.

Úgy emlékszem – előbb tanultam meg írni/rajzolni, mint beszélni.
No ez kicsit túlzás – de mióta öntudatra ébredtem egy Vas-megyei kisfaluban, ahol születtem – ez a két „szerelem” végigkísér.
Az olvasást szüleim szerettették meg velem, mindketten szerettek olvasni, kreatív tevékeny, jóságos emberek voltak – tétlenül sosem üldögéltek.
Ha van egy kis szabadidőm, nekem is toll van a kezemben, vagy ecset, vagy egy jó könyv. A másik nagy kedvencem a zene és a tánc.

Egész életemet meghatározza boldog szabad gyermekkorom.
Nagyanyám patakpartos erdőszéli kúriája, a vadvirágok mezítlábas talpam alatt, legózás bogánccsal, pitypangkoszorús „királylányságom” – a végtelen szabadság – és az estharangszó amely mindig hazavárt – reggel este ott kondult szülőházunktól – 100 méterre.

Haikut kb. 4 éve írok, vagyis csak próbálkozom – mióta egyik kedves ismerősöm meghívott egy haikus-irodalmi csoportba.
Azóta már több irodalmi oldalon is bemutatták haikuimat, van egy blogom párat ott is publikáltam, de nem török írói babérokra – csupán szeretetből, örömért írogatok.
Ha írok, vagy festek – megszűnik a világ – általuk a ‘lélekkuckómban’ mindig feltöltődöm, örömet, boldogságot ad.

Vadvirág vagyok –
megzabolázhatatlan
– szelíd vadvirág.