apám mindig a nagy fotelben ült
s végtelen szemében óceán feszült,
én úton feléje botló lábakon
ő mély hangjával vitorlákat bont
ahogy csorgott szeméből az idő
s ajkán remegve bírt ígérni ő,
az ezentúlt, s a minden változót,
de fáradt kezében mindig mást hozott
Legfrissebb hozzászólások