Valami azért van, jóllehet a szeráfok a kilenc angyali “kar” vagy “kórus” a legelőkelőbb réteghez tartoznak, amíg a zsiráfok kevésbé légies, bár kétségkívül kecses afrikai patások.
A héber száráf (többes számban: szerafim) szó kígyót jelent, nem pedig angyalt, de talán “felhőkígyót”, amely az Úr trónusa alatt kavarog. (A Károlyi-bibliafordítás Ésaiás próféta könyvében “Sérafim Angyalokról” beszél.) Valószínű, hogy az ókori sémi népek szemében a felhőkígyókból kicsapó villámok természetfölötti lényeket jelképeztek. Ami a zsiráfot illeti, végső soron az arab zuráfa állatnévből ered a világnyelvekből a magyarba is átkerült főnév. A beszélt arabban az állat neve így hangzik: dzsrafa.
A 15-16. századi európai útleírásokban jelenik meg elsőként a “nyakorján” vagy zsiráf; a latin nyelvű szövegekben a hasonló csengésű “szeráf” (seraph) szóalakkal jelölik. Az olasz kiejtés már jobban közelít az arabhoz, az állatnév vándorútjának első európai állomása ugyanis kétségkívül Itália, ahol talán szentségtörésnek érezték, ha az egzotikus állatot szeráfnak mondták. Tehát a giraffa (dzsiraffa) szóalak került át minden európai nyelvbe.
A Kluge-féle Etymologisches Wörterbuch közelebbről is megjelöli a zsiráf szó eredetét: Abesszíniában, a mai Etiópiában nevezték volna el amhara nyelven, ezért már az észak-afrikai araboknál is kölcsönszó volt – zuráfa szóalakban. A szó átvételekor tehát előbb keveredés támadt a zsiráfok és a szeráfok között (zuráfa-szeráf), hogy azután megnyugodjanak a kedélyek, s az olasz giraffa már jobban emlékeztessen az eredeti afrikai-sémi kiejtésre.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárban találjuk a bájos idézetet; az első magyar előfordulás éve 1761, és még “szarvaslónak” mondották eleink a “nyakorjánt”. De talán előtte Sztambulban is láttak zsiráfot követségben járó magyarok. Ők is bizonnyal tekergették a nyakukat: enyje, be magas jószág, ez lebökné az orrával a gólyafészket a kend háza tetejéről!
Legfrissebb hozzászólások