SZÍNHÁZI VILÁGNAP

A színház, a Színház, a SZÍNHÁZ!
Ott lüktet mindenünk, a láz
hogy többet meg nem aláz-
hat már senki és semmi
kinyitva pörös vagy néma szánk

Mit érne a szó, ha csak olvasnád mindig
és nem szólalhatna fennhangon
mint ima az ajkon vagy káromkodás
ha rettenetek és csodás csodák
töltik be lelked-kebled-szíved
hogy van-volt-lesz feltámadás
FELTÁMADÁS!
mi egyebet tenne mást a szó
mikor színre lép és ujjongva táncol
énekel vagy zokog
neked-nekem hogy halld is
lásd is meg
ahogyan mindaz ami jó
ami él
ami kell
kétlábra áll
kiabál
énekel
vagy suttog
hogy eltaláljon benned egy húrt
mi visszafelel
felesel
beszél
kapcsolatot bont
vagy köt
de magához emel!

***

1957-ben, amikor a párizsi Nemzetek Színházát megnyitották – hét éves voltam. Már tudtam olvasni két éve.
1962-ben, amikor ennek emlékére először ünnepelték a Színházi világnapot, tizenkettő. Már meséket írtam, naplót.
Az első üzenetet Jean Cocteau fogalmazta meg, akinek végzős főiskolásként a Rettenetes szülők c. drámájában játsztam. És már tudtam, hogy „színház az egész világ”, mert Shakespeare megírta.

Sokszor gondoltam arra, micsoda bátorság felállni a színpadra, kitenni magad mindenféle ismeretlen személy szemének, kényének, kedvének, ízlésének, indulatának…
Mióta a világ még annál is veszélyesebb lett – kiváltképp nagy bátorság. Hiszen egy félőrült, vagy egy bérenc, ha épp pisztollyal ül be, akár le is lőhet.

A színész minden este felmegy a színpadra, és kiteszi magát mindenféle veszélynek-szeszélynek…
Miért teszi?
Érted. Aki meg is ölheted.
Micsoda fegyver ez! Micsoda bátorság ez!
És mekkora szeretet!
Nem bújik meg egy félreeső zugban, ahol verset ír, vagy képet fest, vagy zenét komponál – hanem kimegy a világ elé a többiekkel. Fegyvertelenül. A szívével, lelkével, testével, bőrével, idejével, kedvével, életével.
Sovány falatokkal próbálják jutalmazni. Kitüntetésekkel, díjakkal, érmekkel, elismerésekkel.
De megfizetni lehetetlen.
Az életért élet járna cserébe, olyat meg ki adhat?

Idén a magyar GOBBI HILDA ÉLETMŰDÍJJAL az én kedves erdélyi sorstársamat, CZEGŐ TERÉZT, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház nyugdíjasan is aktív művésznőjét jutalmazták. Csekélyke elismerés azért, amit egy színész – ha olyan szerencséje van, hogy nem ég el időnap előtt ebben az önemésztő népformáló-, nevelő feladatban, és megéri – meglett korában megkaphat. GRATULÁLUNK NEKI!

2018-03-27
Nászta Katalin

***

Nászta Katalin színművész, költő, író – Kolozsváron született 1950-ben.

Marosvásárhelyen végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Sepsiszentgyörgyön játszott 1989-ig, amikor áttelepültek családjával Zalaegerszegre. Itt két évig a Hevesi Sándor Színház művésznője volt, majd szabadúszó lett. Később felhagyott eredeti foglalkozásával. Két fia van, férjével már nyugdíjasként Lakhegyen élnek.

Az írás gyermekkorától kíséri, első versei közlését a Korunk szerkesztőjének, Kántor Lajosnak köszönheti. Színészekkel készített interjúkötete kiadás előtt áll.

Két könyve jelent meg, a Vajúdás, 2015-ben az Omniscriptum kiadónál, és a Te tudsz engem, Uram az Underground kiadónál. A MEK-en idén 2017-ben jelent meg a Cseke Gábor szerkesztette Ének az élőknek című legújabb verseskötete.

Állandó szerzője a káfé-főnix, Lenolaj, Litera-Túra, Hetedhéthatár, A Hetedik internetes irodalmi portáloknak. A közelmúltban az Art’húr GONDOLA rovatszerkesztője feladatát is ellátja.

Műveiben a világ, az ember, az élet, a teremtés értelme foglalkoztatja.

Nászta Katalin alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nászta Katalin alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán