Január közepén új zöldövezet,
lilahagyma – könnyfakasztó tavasz,
(szökni próbáló emlékezet?)
korzó, promenád a konyha szűk sétánya,
az egykor búskomor, sötétbarna
olajfesték felett élénk téglafal,
karnyújtásnyira apró nap ocsúdik
domború, tejfehér üvegbúrába zárva,
világít éjjel vagy nappal,
kétszázhúsz volttal meg egy foglalattal.
A hold, szokása szerint kereket old
a redőny száraz csontváza mögött.
Kellett ez nekem? Korai kísértés,
corpus delicti, bűnök virradása,
kávézacc-jövő, kártyavetés.
Ez nem kastély, nem is lakónegyed,
a közelben egykor kerékbe törtek
két parasztot, mert fát tettek a tűzre.
Neveik mögött fegyelmezett tömbök,
néhány szoba, szállók, olcsó órabérek,
házi őrizet, sietős aktusok,
közveszélyes, fekete partnerek.
(elemezgetem groteszk tisztaságod,
rágódom rajta, tépem, koptatom,
gyakran átöblít a féktelen zápor,
vacak ing csüng a ruhaszárítón.)
Öreg vidék ez, nyáladzó kutyákkal,
csak nevetni tudok a hullaszállítón,
mea culpa, fekete öltönyök –
árva csavargók, büntetőjogok.
Pár kilométernyire nyekergő bégetés,
farkasfalka lohol időtlen testben.
A tegnap előttem, a holnap farzsebemben,
törpefenyőként ember nő a padon,
korcs társulat, fajtiszta pusztaság,
testbe burkolózva – fagyban, hőségben –
mindenem elvész, mindent elhullatok.
Miféle álomkép ez? Miféle látomás?
Mindenevő okok, okozatok,
mozgó holttestek a földig érő égen.
2017. január 19.
Legfrissebb hozzászólások