Az akkor átélt, kézzel fogható valóság ma csupa hevített hangulatú, darabokra tört képből áll, és most, amikor leírom az akkori eseményeket néhol már úgy tűnik, mintha én találtam volna ki.
A párt hivatalos lapjának egyik újságírójával utazom együtt. Az indulás előtti percekben ismerkedünk össze, korábban soha nem találkoztunk. Gyanakodva méregetjük egymást. A mi hetilapunk ismeretterjesztéssel foglalkozik, direkt politikai témákkal nem. Alig, hogy megszerezzük a bőröndjeinket, és az útlevél ellenőrzéshez beállunk a sorba, valaki a kordonon kívülről a nevünket kiálltja. Csodálkozva fordulunk a hang felé, ki lehet az, hiszen itt Moszkvában senki se ismer minket. Egy harmincöt év körüli kerek képű férfi integet felénk. – Feltétlenül mondjátok be, hogy tovább fogtok utazni, Tbiliszibe, Jerevánba! – mondja jó hangosan, magyarul.
Nincs időnk morfondírozni azon, honnan ismert fel minket, és kitől tudta meg kik vagyunk, mert már az ablak előtt állunk. Az egyenruhás, tányérsapkás férfi szigorú tekintettel hasonlítja össze képemet az útlevélben lévő fényképemmel. Kilépünk a kordon mögé. A férfi, aki ránk kiáltott bemutatkozik, ő lesz a tolmácsunk. Ritkás, szőke haja a szemébe lóg, arcbőre fénylik. Hízásnak indult teste még mutatja a valamikori fess férfi alakját. Sietős léptekkel vezet ki minket a repülőtéri épületből. Egy Zsiguli vár minket az üvegajtó mögött, a sofőr mellett már ül benne valaki, apró- kockás, simléderes sapka van a fején, némán felénk biccent, amikor beszállunk. A hátsó ülésen zsúfolódunk össze. Őrült iramban száguldunk Moszkva központja felé, a delegátusoknak fenntartott sugárúton most nincs más autó, mégis félelmetes a rohanásunk, mintha elszabadult trojkán utaznánk, félünk nem lesz senki, aki megállíthatná a megvadult lovakat.
A moszkvai újságíró szervezet székháza előtt állunk meg. Bekísérnek minket egy szobába, csupán egy asztalból, és néhány székből áll a berendezése. A falon Brezsnyev elvtár retusált képe mosolyog ránk. A simléderes velünk szemben ül le, sapkáját továbbra is a fején tartva, jobbról és balról két dús szemöldökű lator foglal helyett, ők, amíg a szobában vagyunk némán mustrálgatnak minket. Néhány közhelyszerű köszöntő mondat elhangzása után csend ül ránk. Ekkor jut eszembe mire kért engem a főszerkesztőm még Budapesten. Rám bízott egy kis csomagot, amit feltétlenül el kell juttatnom a Kémia és Élet, vagyis testvérlapunk főszerkesztőjének, valami apró figyelmesség van benne a gyerekeinek. Naivul azt gondolom a legjobb lesz, ha az elvtársakra bízom, hogy adják át Szergejnek. Kiveszem hát a széklábához állított bőröndömből és az asztalra teszem. Tolmácsunk lefordítja kérésemet. Most valami olyan történik, amit korábban még soha sem tapasztaltam. Semmi választ, reagálást nem kapok. Legalább két percig ülünk így egymás arcát kutatva, némán. Két perc hihetetlenül hosszú idő. Az ember belső élményei annál erősebbek minél higgadtabban kell megélni a külső eseményeket. Lázasan jár az agyam, most mit tegyek. Hiába próbálod elhárítani magadtól ami történik, végül neked kell cselekedned. Nézem a velem szemben ülőt. A magára erőltetett kemény arcot, az összeszorított szájat, ami éles ellentétben áll az álmatag, gyermeki kifejezést mutató tekintetével. Nyilvánvaló, hogy tőlünk, akik nyugatról jöttünk egy gyanús csomagot átvenni fölöttébb kockázatos dolog. Jobb úgy tenni, mintha a kérést meg sem hallották volna. Csendben visszaveszem a kis csomagot és belecsúsztatom a táskámba.
A hatalmas építmény a szocializmus nagyra törő hódító akaratát jelképezi, segítségével egyetlen helyen lehet elhelyezni, és felügyelet alatt tartani minden külföldi látogatót. Több ezer embernek nyújt szállást. A szálloda hallja egy közepes nagyságú város pályaudvarának a csarnokával vetekedik. Hosszú sor áll a recepciós pult előtt az újonnan érkező vendégekből. A művelet fárasztó, a katonai egyenruhára emlékeztető öltözetet viselő férfi fontossága tudatában végezi a munkáját. Simára fésült fekete, összes haja, arcán a kétoldalt kidomborodó csont adnak jellegzetes vonást. Ferdén összeszorított apró, fekete szemével, bizalmatlanul vizsgál meg mindenkit. A passzportban levő fényképet össze kell hasonlítania az előtte álló személy arcával, a nevét meg kell keresni a regisztráltak listájában, majd egy aláírás ellenében át kell adnia nekünk egy piros színű, tenyérnyi kartondarabot útlevelünk ellenében. Végre én is sorra kerülök és megkapom. Fogalmam sincs mit jelentenek rajta a számok és a cirill betűk. Ezzel kell a lifthez fáradnunk. Előtere kordonnal van elkerítve, egyetlen méternyi helyen lehet csak átjutni rajta, de csak akkor, ha átadjuk az imént kapott lapocskát a pult mögött álló embernek, helyette egy másikat ad a kezünkbe. Ennek zöld a színe. A lift mély zúgással lassan halad felfelé. Akkora, mint egy kisebb szállodai szoba. Amikor kilépünk a húszon valahányadik emeleten mind a két irányban végeláthatatlan folyosóra látunk. Néhány lépésnyire a liftajtótól egy asztal áll, mögötte egy testes asszony ül. Gondoktól szántott homloka, ázsiai szabású arcának mély árkai, mintha sötét ceruzával lennének kihúzva. Merev, mosolytalan mozdulattal kéri el a zöld lapocskát, cserébe végre megkapjuk a szobakulcsot. Hangtalan mozdulattal mutatja melyik irányba induljunk el. Az autóútnyi széles folyosón az épület kiszögeléseit követve teremnyi terek nyílnak, a hatalmas ablakokon túl a mélybe látunk. Messzi kilátás nyílik a városra. Minden halottnak látszik, már nem zajlik benne a nagyvárosi forgalom, a sugárutak életéből is hiányzik a lüktető elevenség. A sokemeletes házak kicsiknek tűnnek, egyedül a templomok aranyozott hagymakupolái csillognak még az alkony sötétvörös ege alatt a szelíden kanyarodó folyó túlpartjáról.
Végre beléphetek az ajtón, meghökkenve látom milyen hatalmas szobát kaptam, egy népes család is elférhetne benne. A széles ágy magányosan áll a falhoz tolva. Középen perzsamintás hatalmas szőnyeg terpeszkedik. Leülök az elfüggönyözött ablakkal szemben a merev hátú terebélyes pamlagra. Végre magam vagyok. Valami ébredezni kezd bennem, valami megmagyarázhatatlan aggodalom és nyugtalanság, mintha egy láthatatlan hatalom figyelne folyvást. Olyan érzés volt ez, mint amikor az ember a sűrűsödő homályba, vagy a lassan permetező esőbe tekint, és a komor balsejtelmek hatalmába kerül, pedig nincs semmi kézzelfogható oka a rosszkedvének.
Most veszem észre, hogy az ággyal szembeni kis asztalkára helyezett televízió be van kapcsolva. Díszlépésben éppen katonák menetelnek benne, egyszerre emelik a lábukat, fejüket mereven balra fordítva tartják. Fehér kesztyűs kezükben kalasnyikov. A néma képek fokozzák a fenyegető érzést bennem. Felállok és a készülékhez megyek, keresem rajta a gombot, amivel ki lehet kapcsolni, de nem találom. Alaposan körbekutatom, de csak egyetlen recés szélű forgatható kapcsolót találok, azzal a képet kikapcsolni nem lehet csak világosabbra, vagy sötétebbre állítani. Nem baj – gondolom – akkor kihúzom a konnektorból a zsinórt. Végigtapogatom a készülékből kijövő fekete drótot, de az nem egy dugaszban végződik, hanem ismeretlen helyre távozik a falon át. A lehető legsötétebbre állítom a készüléket. Ledőlök az ágyra, a halvány vibrálás furcsa elektromos töltést visz a levegőbe. A képernyőn az alakok már nem vehetők ki, de a szétfolyó árnyak masíroznak tovább.
*
Reggel ahogy áthaladunk az asztalok között, hogy a pultnál megtöltsük a tányérunkat a legkülönbözőbb alakokat figyelhetjük meg a vége nincs ebédlőben. Először az indiai repülőtársaság légikisasszonyai tűnnek fel, ahogy néma léptekkel, mezítláb vonulnak a termen át tarka tüll-lepleikben, aztán a jellegzetes türkmén-sapkás, szakállas férfiak csoportját figyelhetjük meg a fonott hajú, szőke, göndör hajú nők karéjában. Kikerüljük a megrakott tányérokkal már visszafelé igyekvő nyakkendős, öltönyös nyugat-európai üzletembereket. Vizsgálgatjuk a reggelinek felkínált nekünk szokatlan ételeket, olajos halakkal teli tálakat, a nyúl formájú pástétomokat, a forró húsos pirogok kínálatát. Beállunk a hatalmas szamovár előtti hosszú sorba. Egy jól megtermett lány adagolja a teát, arca kerek, fekete, élénk szeme mindenkit alaposan megvizsgál.
A szállodai ételek gazdagsága éles ellentétben áll a moszkvai üzletek sovány kínálatával. A hentes kirakatában csupán néhány ötliteres uborkás üveg árválkodik. De nincs sok időnk nézelődni, vezetőnk sietős léptekkel a metró lejáratához kormányoz minket. Az ízléstelen szocreál, cirádás lámpákkal díszített, földalatti megálló zsúfolásig tele van emberekkel.
Hamarosan a Vörös téren találjuk magunkat, mi mindig ezen a néven hallottuk emlegeti. Egyáltalán nem véletlen, hogy a bolsevik időkben teljesen elhalványult a krasznaja szó régebbi, vagyis a szó szépet kifejező jelentése. A teret uraló Kreml falai és a bástyaszerű tornyát uraló hatalmas csillagnak a színe a Vaszilij Blazsennij-székesegyház gyönyörű épületét háttérbe szorította, és mindenképpen indokolttá tette a szó jelentésváltozását a moszkvaiak tudatában. Megtudjuk, hogy a szovjet időkben, különösen a Lenin-mauzóleum megépítése után a tér az új rend jelképe lett, és hivatalosan is a szovjethatalom központi rendezvényeinek helyszínévé lépett elő. Az első ami meglep, hogy sokkal kisebbnek tűnik, mint amilyenre a filmekből emlékszem rá.
A mauzóleum előtt hosszú, hosszú sor áll. Nekünk szerencsére nem kell beállnunk. A Gum áruházba nézünk be. A silány holmik nem vonzanak minket, inkább az embereket figyeljük. Egy középtermetű, erős testalkatú férfi kabátot próbál. Sehogy sem akar rajta jól állni, gombszerű, fekete szeme haragossá teszi a tekintetét, vastag bajusza követi szája lekonyuló ívét. A kabát ujja nem éri utol a kezét, mégis valahogy bőnek találja, elégedetlenül csóválja a fejét. Váratlanul az indiai légitársaság stewardessei bukkannak elő, már nincsenek mezítláb, színes saru van a lábukon.
Megkeressük a testvérlapunkat. Egy hatalmas bérház pinceszintjére kell az utca felől lemennünk. Végre átadhatom az ajándékot. Csupa kedves arcú férfi és nő. Az orosz nyelv iránti ellenszenvem is eltűnőben van, keménysége, a sok mássalhangzó érces dallama férfiassá teszi hangzását, megfigyelem, hogy az orosz nők hangja milyen mély és sötét, sohase csilingelő. Kérdezem hol van a mosdó. Alig férek el benne, a kagylón nincs WC ülőke, a lehúzó fogantyúja hiányzik, a papírtartó üres, nem tudom megmosni a kezemet, hiába tekergetem a csapot, víz nem jön belőle.
A következő nap korán kelünk, amikor a szobából a lifthez igyekszem már ott ül az asszony, akinek nincs más dolga, mint elvenni a szobakulcsokat. Magyarul köszöntöm, próbálom mosolygósra hangolni, átadok neki egy otthonról hozott, levendula illatú Caola szappant, és láss csodát, a mogorva arc felderül.
*
A vnukovói repülőtérre tartunk. Az autóbuszból nézzük az elfogyó lakótelepi, egyformára épített házakat. Az út fölé hatalmas transzparenst szereltek, a cirill betűs feliratot nem értem, kérem Ivánt fordítsa le, „Előre, töretlenül a lenini úton!”- mondja fáradt hangon. Gyönyörű ez a jelmondat, különösen egy széles autóúton tűnik annak. A hatalom, ha nem tudja, hogy merre van az előre, mint valami varázsigét írja egünkre az elkoptatott formulát, mintegy igazolásul a semmitevés elfedésére. Olyan ez is, mint a ritkán elhangzó kritikai megjegyzések elhallgattatására kitalált pártmondat: „sajnos a gyakorlat még elmarad az elmélettől elvtársak”.
Kiérünk a városból, az utat kétoldalt elhanyagolt, bevetetetlen szántóföldek kísérik. Távolabb néhány igazi falusi rönkfából készült ház látszik, mellettük kút. Néhány sovány kecske néz csak felénk, úgy állnak mozdulatlanul a ritkás, csupasz bokrok között, mintha nem is élő állatok lennének. Egy hajlott hátú öregasszony egy csupasz faágat húz maga után, a ház felé igyekszik.
Kiderül, hogy a Tbiliszibe induló gépünk reggel hét óra helyett délelőtt kilenckor indul csak. Várunk. Az értelmetlenné vált korai felkelésünk rosszkedvűvé tesz minket, éhségérzésünk egyre nő a kimaradt reggeli miatt. Végre beszállhatunk, az utasok tömegének meg kell várniuk, amíg a különleges utasok felszállnak, mi is közéjük vagyunk sorolva. Élénk tekintettel figyelik kis csoportunk felfelé igyekvő lépéseit, arcukon a megvetés és az irigység keveréke. Tiszta ég alatt lent vége nincs síkság terül elénk, az utakon nagy ritkán tűnik csak fel egy-egy magányos gépkocsi. A Kaukázus gyűrt hegyláncaiban gyönyörködünk, éles vonalat rajzolnak a völgyek sötétjéből kiemelkedő, gyöngyház-fehér hegycsúcsok.
Őszhajú, magas, erős testalkatú férfi vár minket. Könnyű, gyors léptekkel jön oda hozzánk, kemény kézszorítással üdvözöl minket. Nemes vonású, barna arcát, élénk szem egészíti ki. A városba vezető úton elénk tárul az egymás mögött magasodó, dombokra épült házak sora. Az idegen formájú templomok ódon épületei között apró, fabetétes, balkonos házak, meredek, macskaköves utcák kanyarodnak. Egy igazi grúz étteremben kötünk ki. Egy kosárban asztalunkra teszik a meleg, grúz, lepényszerű kenyereket, az illatos lavast. Törünk belőle, a fatálkában levő zöld növényekből kínálnak minket, mutatják hogyan kell fogyasztani. A hosszú szárak hegyét bele kell mártani a sóba és a kenyérfalatokhoz harapni belőle. Finom grúz bort szolgálnak fel nekünk. Vendéglátónk elmeséli, hogy amikor „a nagy testvérország” része lett Grúzia a szovjet urak azonnal létrehoztak egy alkoholelvonó intézetet, hiába mondták, hogy náluk nincs alkoholizmus, nem hittek nekik. Egy év alatt összesen egy beteget kellett gondos kezelésben részesíteni.
Másnap egy egyetemi professzorhoz megyünk, aki a grúz-magyar történelmi kapcsolatok kitűnő ismerője. Rögtönzött előadásával kápráztat el minket, régi könyveket mutat nekünk, köztük az első grúz nyomtatott kötetet, kiemelve, hogy a két nemzet közötti szoros kapcsolatot Misztótfalusi Kis Miklós alapozta meg, hiszen ő metszette az első nyomtatáshoz a grúz ábécé betűit. Órákat töltünk az ételekkel roskadásig megrakott, terített asztal mellett. Minden sajtot, előételt és sültet, minden grúz ételkülönlegességet, bozartmant, csahohbilit, baszturmát és még ki tudja mit, végig kell kóstolnunk, mert jól tudjuk, hogy visszautasítani semmit sem illik. A grúz asztalnál szigorú rend uralkodik, erről a tamada gondoskodik, aki általában a házigazda, így van ez most is. Ő szabja meg ki mondja a pohárköszöntőt. Következnek is egymás után a tósztok, elsőként természetesen a vendégeket, vagyis minket köszöntenek. Kezünkben tartott pohárral állunk, és élvezettel hallgatjuk, a remekbe szabott beszédeket.1 Mivel csak fordításban halljuk valószínűleg nem jut el hozzánk a szónokok ékesszólásának, humorának és költői tehetségének minden árnyalata, de azt érzékeljük, hogy valóságos szellemi vetélkedő alakul ki az asztal körül. A gazdag költői képeket, metaforákat tartalmazó beszédek alkalmasak arra is, hogy a két népnek a szomszéd népek általi leigázásaira utalva, a jelen kor történelmében rejlő párhuzamaira is tegyenek rejtett utalásokat. A poharat minden egyes tószt után fenékig kell üríteni, kivéve azt a személyt, akire a tósztot mondják, az ugyanis csak néhány kortyot ihat a borából. (Aki nem bírja az italt meg kell tanulnia hosszú tósztokat mondani, hiszen amíg a szónoklata tart nem kell innia.) Megpróbálok rögtönzött válaszomban én is finoman jelezni, hogy értettük, mi a közös a sorsunkban. Nem könnyű a feladat, mert sejtjük, hogy tolmácsunknak nem csak fordítania kell, hanem majd jelentenie is arról amit mondunk. Grúz barátunk a zongorához ül és ősi grúz dallamokat játszik, büszke zenéjükre, melyben már a XII. században megjelent a többszólamúság.
A következő nap gyalog sétálunk a fák szegélyezte kis utcácskákban, az öreg, roskatag épületek között. Feltűnik, hogy a járókelők mennyivel jobban vannak öltözve, mint a Moszkvaiak. Megtekintjük a katedrálist. Szambeba tele van hívőkkel, a misét a grúz pátriárka, a Katholikosz celebrálja. A kórus egyházi dalokat énekel, a szokatlan szertartásrend, a hívők áhítattal teli tekintete mély hatást vált ki belőlünk.
A program folytatásaként ellátogattunk a grúz Pszichológiai Intézetbe. A szerény épület öreg kiszáradt faajtaján átlépve, aládúcolt lépcsőházba jutunk, a festék tenyérnyi lapokban foszladozik a falakról. A várószobát egy régen letűnt kor illata lengi át, az intézet hajdani nagyjainak portréi fogadnak minket, hatalmas keretekbe illesztett, múltszázadi arcok. Középen, a többinél egy kicsit nagyobb méretű festményről, egy barátságos férfi, okos tekintete néz le ránk. Átkísérnek minket egy párnázott, szárnyas ajtón, ormótlan kerek asztal terpeszkedik a szoba közepén, támlás székek veszik körbe. Egy teljesen kopasz férfi lép be. Szinte minden átmenet nélkül, mintha az egyetemi előadásán lenne, ismertetni kezdi a beállítódás lélektana néven világszerte idézett elméletét. Mély, ünnepélyes hangja tele van azokkal a torokhangokkal, amelyek akkor sem tűnnek el a grúzok beszédéből, ha oroszul szólalnak meg. Jó előadó, érdekes példákat hoz, élvezettel hallgatjuk. Furcsamód a szomszéd szobából időnként hancúrozó gyerekhangok szüremlenek át. Közben bejön a szobába egy férfi, akinek a ruhája tetőtől talpig kék, a szeme is kék, kifogástalan ruházatán sehol egy gyűrődés vagy folt, sehol egy porszem. Felénk biccent, az ablak közelében álló hatalmas íróasztalhoz igyekszik, valamit keresgél, közben pipára gyújt, fátylas tekintettel valahová a messzeségbe néz, mintha valami emlékét kutatná. A nyitott ablakon egy röpke kis fuvallat leng be, hogy elérjen minket is virágillatú füstje. Már búcsúzkodunk, amikor egy újabb ember lép a szobába, ő is kezet fog velünk, szigorú arcéle akár egy tábornoké is lehetne. Egy-egy könyvet ad át nekünk. Néhány cirill betűs oldal után a lapok a régi grúz betűkkel vannak tele.
Nagy nap a mai – mondja grúz barátunk másnap – Meccs lesz! Neves nyugati csapat az ellenfél. Mi is a kiválasztottak közé kerülünk, akik bejuthatnak a stadionba. Egyre jobban zavar, hogy velünk kivételeznek, egyre inkább érzem bőrömön a kimaradtak megvetését, gyűlöletét. A szolgasághoz való visszatérést, amit a szocializmusnak nevezett kísérletben élhettünk át, a szabadság túlzó hangoztatásával leplezték el, miközben az új osztály szigorúan őrizte privilégiumait. Hatalmas tömeg verődik össze a stadion körül. Rendőrkordonok tartják vissza a tülekedőket. Mi a grúz csapattal együtt ülünk a buszban. Lassan gördülünk a játékos bejárat elé. Különleges megtiszteltetésben van részünk, bemehetünk az öltözőbe, bemutatnak minket a csapatkapitánynak. A sajtópáholyban nézhetjük végig a mérkőzést. Hatalmas hangorkán kíséri a hazai csapat bevonulását. Nyolcvanezer ember lélegzik együtt, örül, keseredik el, reménykedik. Mögöttünk belga, német és angol újságírók ülnek. Szünet nélkül diktálják a pályán történő drámai eseményeket a telefonokba, vannak, akik ölükben tartva a táskaírógépeiket félelmetes tempóban már írják a tudósításaikat is. Nekünk szokatlan ez a profizmus. Közben esni kezd, ázunk és fázunk. A hazai csapat elveszti a mérkőzést. A tömeg elcsendesülve, csalódottan hagyja el a stadiont.
Hajnalban többször is felébredek az autótülkölések, az utcáról beszűrődő beszélgetések zajára. Az emberek mintha félnének a csendtől, ezekben a késői órákban is hangosan beszélgetnek. Nem tudom mit mondanak egymásnak, de gondolom ugyan úgy, mint nálunk ők is semmiségekről diskurálnak, az untig ismételt szavakat, az agyonkoptatott mondatokat ismételgetik egymásnak, a fociról, a nőkről, az időjárásról, csupa olyan dologról amivel elterelhetik gondolataikat az igazi gondjaikról.
Reggeli, majd utazás autóval Mtskheta városába, amely az i. e. III. századtól az V. századig a Grúz Királyság székhelye volt. A városban ismét csodálhatjuk a hagyományos építésű, színes, fabetétes grúz házakat, ellátogatunk a IX. századi bazilikába, gyönyörködünk a XIII. századi freskókban. A ránk záporozó adathalmazt nem próbáljuk megjegyezni, inkább igyekszünk a város ősi atmoszférájából minél többet megőrizni, élvezni a hegyekkel körülvett város látványát, megfigyelni az itt élő embereket. Mint például azt, aki éppen szembejön velünk, gyors léptekkel jár, karját himbálózva lógatja, fontoskodó arccal tekint ránk, haja művésziesen hosszúra van növesztve. Fején a jellegzetes grúz sapkát hátratolva viseli, hátán valamilyen népi hangszer lóg. Megpróbálom elképzelni az itt élő emberek életét, a miénktől különböző szokásaikat, és azon töprengek vajon milyen sors várna rám, ha itt kellene a hátralévő éveimet leélnem.
Délután a grúz újságíró szövetségbe látogatunk. A szövetség elnöke bajszos, jóképű férfi, kedves, jó humorú ember. Hosszasan ismerteti a grúz újságok, lapok szerteágazó, mégis egységes, szocialista mázzal leöntött választékát. Észrevesszük, hogy tolmácsunk csak azt fordítja nekünk, amit ő akar.
Hálókocsival utazunk tovább Jerevánba. A kopott plüsshuzatú fekvőhely, a valamikori előkelő berendezés, a foszlott sötétítő redőny, a nedves padozat, amit sebtében moshattak fel, és így még piszkosabbnak tűnik, mutatja az új világ utasainak igénytelenségét. Az ablak mögötti világ némán suhan el a vonat mellett. Nagy néha világolnak csak fel egy távoli falu vagy város fényei. Ismeretlen nevű állomáson robogunk át. A peronon vattakabátos, borostás arcú férfi áll, lába mellett vászonzsák, kopott bőrönd hever, üveges tekintettel néz a lassító, majd megállás nélkül tovább suhanó vonatunk után. A mély feketeségből a hegyek meredek, kopár falai sejlenek fel. Lefekvéshez készülődök. A frissen felhúzott párna huzatának szürke színe nem kelt bennem bizalmat. Bőröndömből előveszem a törölközőmet, azzal terítem le mielőtt ráhajtanám a fejemet. Nem tudok aludni. A vasúti kocsi hatalmas kilengésekkel zakatol alattam, az alvás és az ébrenlét határán lebegek, nyitva a szemem, de a sötét álomárnyak benne nyüzsögnek, a képek kisiklott, felborult vasúti kocsikat mutatnak.
A jereváni pályaudvaron egy fekete ruhás, fekete hajú nő vár minket. A negyvenes éveiben járó asszony belső békét, nyugalmat sugárzó tekintetével kitűnik a sok fáradt, megtört arcú ember közül. Határozott mozdulattal tessékel minket fel a trolibuszra. Néhány megálló után leszállunk egy sokemeletes modern épület, a szállodánk közelében. Valami adminisztratív hiba történhetett, mert az előre regisztráltak nevei között a miénk nem szerepel. Kísérőnk nem jön zavarba, int, hogy üljünk le. Várunk. Egy munkaruhás férfi a hotel halljának seprésével van éppen elfoglalva. Egy széles fejű partvis van a kezében, apró lépésekkel halad előre. Láthatóan azon igyekszik, hogy a lassított felvételnek tűnő műveletével kitöltse munkaidejének a nagy részét. Időnként megáll, rátámaszkodik a seprű nyelére, körbenéz. Minket is alaposan megvizsgál. Talán egy órába is beletelik amíg végre megkapjuk a szobánk kulcsát. A söprögető férfi ezalatt még a terem felével sem végez.
Ismerkedünk a várossal. Egy nagy hídon haladunk át, az autó ablakából nézzük az alattunk örvénylő gyors folyású folyót, csodáljuk a Jerevánt három oldalról körbevevő hegyeket, a távoli Ararát hósipkás csúcsait. Az 1915-ös, több százezer örmény áldozatot követelő genocídium emlékhelyét látogatjuk meg. Nem véletlen, hogy legelőször ide vezetnek minket, az örmény nép fájdalmas emlékét még mindig sokan tagadják a világban. Nincs lehetőségünk, hogy elmondjuk a mi népünket is sújtó, felejteni próbált, vagy eltagadott, hasonlóan tragikus események történeteit. Megrendülve nézzük a hatalmas fáklyára emlékeztető építményt, megpróbáljuk elolvasni az idegen betűket, nem értjük mégis tudjuk miről szólnak a feliratok.
Nem messze a várostól, egy kis településbe visznek minket. Itt megnézhetjük hogyan sütik ősi módon, egy földbe vájt gödör tüzes falára tapasztva, a kovászolatlan kenyeret. Nyilvánvalóan csak turista látványosság ez ma már, de érdekes megfigyelni a lepénytésztát formázó asszonykezeket, a gyakorlott ügyes mozdulatokat. Mi is kapunk egy hatalmas még forró lapot, alig bírjuk a kezünkben tartani, annyira meleg. Megkóstoljuk, érdekes, a pászkára emlékeztető íze van, megenni az egészet képtelenség, nem tudjuk mit kezdjünk vele, oda adjuk hát egy járókelőnek, aki örömmel fogadja el.
Másnap Ecsmiadzinba, az Örmény Apostoli Egyház központjába látogatunk, katedrálisa, mint megtudjuk az egyik legősibb, még működő keresztény templom a világon. Az örmény apostoli szent egyház független a többi keresztény egyháztól, a legfelsőbb törvényhozó testületét, a nemzeti egyházi zsinatot minden örmények Legfőbb Pátriárkája mindig ebbe a templomba hívja össze.
A következő nap a Maténádarán levéltár féltve őrzött kincseit nézhetjük meg. Ókori jogi, orvosi, csillagászati műveket látunk a tározókban, gyönyörű középkori miniatúrákkal ismerkedhetünk. A fiatal levéltáros, aki kalauzol minket, egy érdekesen szép arcú lány, lopva inkább őt nézzük nem a könyveket.
Délután a város mögött emelkedő hegyeken kanyargó úton jutunk el a sziklatemplomokig. Kopár hegygerincek, és mély völgyek között haladunk, lent az Arkasz kanyarog, a távolból barátságosan mosolyog ránk az Ararát hatalmas hófödte csúcsa. Kétezer méter magasan járunk, semmihez sem hasonlítható kilátás nyílik a völgybe, és a szélesen elterülő városra. Mintha másfél-ezer évet lépnénk vissza az időben. Egy szűk sziklába vájt bejáraton keresztül jutunk a szent helyre. Belülről tökéletesen formázott oszlopok, oldalhajók láthatók, csúcsos ívek törnek a magasba, mintha egy gótikus templom belsejében járnánk valahol Európában. A különleges, nekünk szokatlan szertartás áhítatot keltő hatása alól mi sem tudjuk kivonni magunkat, ilyennek képzelem az üldözött őskeresztények titokban tartott miséinek a hangulatát. A hívők között szerzetesek sétálnak, szent könyvekkel megérintik az imádkozók fejét, gyönyörű, többszólamú egyházi énekek hangzanak, az oltárt papok serege veszi körbe. A simára faragott falak évszázadok sóhajait, reményeit, végtelen ideje mormolt imák hangjait árasztják felénk.
A visszavezető úton, Jereván előtt, hatalmas állványon Brezsnyev mosolygós képe fogad minket. Mint a ragadozók, mikor a territóriumukat megjelölik a vizeletükkel, a szovjet hatalom legfőbb ura is jelzi, hogy Örményország is neki alárendelt terület.
A jereváni piac forgataga, az egzotikus gyümölcsök, zöldségek választéka lenyűgöz minket. A délutáni fényben jókedvünk felszabadul. Csupa olyan növény, ami nálunk ismeretlen, a legtöbbről nem is sejtjük mire való. Veszek egy szép gránátalmát a feleségemnek.
Vacsora közben kedves élményben van részünk. A szomszédos asztalnál ülő magányos férfi, hogy ne szomorkodjunk egy üveg örmény bort küld át nekünk a pincérrel, mert látja nincs az asztalunkon borosüveg. Középtermetű ember, pocakot még nem eresztett, ősz szálak sincsenek sűrű fekete hajában, mély ráncokkal barázdált arcát fekete, csillogó szeme teszi élénké, orra kerek, ajkai vastagok. Fej és kézmozdulatokkal köszönjük meg, nem tudjuk mi ilyenkor a tennivaló, talán azt várja, hogy hívjuk meg az asztalunkhoz, de erre nem kapunk felhatalmazást kísérőnktől.
Ragyogó napsütésben szállunk fel, alattunk a Kaukázus gyűrt hegyláncai, akár egy domborzati térképet néznénk. Útitársamra hirtelen rátör a honvágy, már ma haza szeretne utazni. Nem tartom jó ötletnek a kérést forszírozni, még a végén nyugat helyett távol-kelet felé küldenek minket. Kérdezi Ivánt lehet-e róla szó, határozott nem a felelet. A programot végig kell csinálni, a rendszer merevsége nem engedi meg az improvizációkat, bele kell nyugodnunk.
Az utolsó moszkvai esténken a kongresszusi palotába megyünk, egy balettelőadást nézhetünk meg. A pártkongresszusokról szóló híradásokból jól ismert több ezer ember befogadására alkalmas terem közepén ülünk, a színpad mégis nagyon távolinak tűnik, a táncosokat alig élvezhetjük, látszik, hogy egy egészen másféle előadásra tervezték az épületet. Ahol most a szereplőket látjuk, oda szokták elhelyezni a párt vezetőinek a pulpitusát, s mögéjük a vörös zászlók rengetegére felerősített istenségek – Marx, Engels és Lenin – arcképeit. 2. Ott ülve a több ezer ember között szinte saját bőrömön érzem milyen lehet az egymástól elkülönült egyénekből álló küldöttek mélyen gyökerező, rejtett tehetetlenségi érzése, amit a rendszer vezetői mindig nagy szakértelemmel tudnak saját céljaikra felhasználni.
A szünetben a meglódult tömeg a mozgólépcsőkön a felső szintre igyekszik, minket is magukkal sodornak. Nem értjük miért ez a nagy tülekedés. Fent a hatalmas ablakokkal teli teremben, amelyeken át a Kreml vörös téglás falai látszanak, fehér terítőkkel letakart asztalok állnak. A büféasztalok az egyszerű moszkvaiak számára elérhetetlen dolgokkal vannak tele, kaviáros szendvicsekkel, narancs hegyekkel, pezsgővel teli poharakkal. Zavartan nézem az embereket, ahogy rávetik magukat az ételekre. Mintha az evés számukra valamiféle hódítás volna, mintha a kiváltságosok osztályához tartozás tudata növelné éhségük erejét. A táplálkozó martalóc állkapcsok fürgén járnak le-fel. Minden falatot úgy vesznek magukba, mint a győztes katona a magának megkaparintott prédát a szabad rablás idején a meghódított városban.
Minél többet tudtam meg erről a birodalomról, annál inkább megértettem az elcsépelt szavakban kifejezett szólamok milyen messze vannak a valóságtól. Mégis akartam, hogy az események, az eddig sohasem látott dolgok, az újonnan megismert emberek emléke mélyen belém ivódjon, és sokáig megmaradjon bennem.
*
Lábjegyzet:
1. Andor Hencke, aki tolmács volt a német-szovjet megnemtámadási szerződéskötéskor Moszkvában, és később a Harmadik Birodalom külügyminiszter-helyettese lett, az amerikai kihallgatói előtt tett vallomásában említi: “Alighanem én fordítottam le az első pohárköszöntőt, amit Sztálin mondott Adolf Hitlerre: Tudom, mennyire szereti a német nép a Führerét, ezért az ő egészségére iszom”. Ne felejtsük el Sztálin grúz volt, nagyon tudta mikor milyen pohárköszöntőt kell mondani. (Laurence Rees: Zárt ajtók mögött, 2011, Pécs, Alexandra Kiadó)
- Sztálin akkor már kikerült a marxista istenségek köréből. Pedig amíg élt ő volt, akihez fohászkodni kellett. Kelet-Lengyelország elfoglalása után Andres lengyel tábornok ír le egy ezt megerősítő esetet: ” Egy bolsevik bizottság meglátogatott egy iskolát, ahol a kisgyerekek az élelmiszerhiány miatt szinte mind éheztek. – Ti istenhez szoktatok imádkozni – mondták az oroszok. – Akkor most imádkozzatok hozzá, hogy adjon kenyeret. A gyerekek imádkoztak. Aztán hosszú szünet. – Látjátok, nem kaptok semmit. Most kérjétek ugyanezt a nagy Sztálintól. Szinte azonnal került az osztályterembe tea, szendvics és édesség. Most már látjátok, ki a jobb és a hatalmasabb.” (Laurence Rees: Zárt ajtók mögött, 2011, Pécs, Alexandra Kiadó)
*
Előző részek:
Legfrissebb hozzászólások