Mórotz Krisztina: Hány arca

Hány arca van a szerelemnek
ahogy fut álmodó mezőn
szoknyája libben haja kibomlik
és szétterül vágydalos virágok között
beleharap a májusi szélbe suhan
mint vakító fénycsóva égre szegezve

Hány arca van a magánynak
ahogy perceg az óramutató lomhán
csend motoz mint vaksi öregember
mert a gyufa megint tréfálkozott
fellobban harsányan durva dörzspapír
barázdáiban könnyek sisteregnek

Hány arca van a halálnak
mikor megérint jeges tekintete
csontujjai hívogató sziréndalok
fekete hollóköpeny az éjszaka
zsoltárok foszló lapjai zizegnek
mint mécses vacogó lángja

Hány arca van az ismeretlennek
mint reszkető jövő sarokba bújik
makacs gyermekálmok térdelnek
a mindennapokra nincs bocsánat
mit hoz a holnap mába zárt kagyló
feszíti gyöngy-álmai keretét

És hány arcod van Istenem
jósággal versz vagy kegyelemmel
kapaszkodom zavaros folyó kötélhídján
elnyel  a füst katlanok égő zsírköde
mocsárban fuldokló lápi lidércek
segíts engem a fényre Uram