***

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

*

Azóta undorodom a gyermekemtől, amióta csak megfogant. Tizenhat éves voltam, amikor egy csapat vadállat maga alá gyűrt az Adrián. A dagály éhesen nyalta bokámat, egyre feljebb kúszva a combomon – növesztve ősvad méretű fogakat, hogy mint óriás fehér cápa lecsapjon a méhemre. A hasító kettészelés azonban elmaradt. Helyette óriáskalmár kígyón tekergő tíz karja hatolt belém, s szabdalta combom majdnem a csontig, ahogy nyúztak a tapadókorongok. Azt sem tudom, melyik termékenyített meg. De ez végső soron sosem számított.
Telihold lyukadt akkor a haragos-kék éji ég közepén. Pedig a görög írónő* a szerelmet illette a hold színével. Ebben talán tévedett, de a szeretet színében nem: mint Isten szeme – és Isten valóban nem nézett felém sohasem.
A szüleim végigkergettek az országon, miután nem tudtam előadni méhem megfojtóját. Egy apró kolostorban találtam éjszakai menedéket, kosztot és kvártélyt kaptam, amiért takarítottam a tisztelendőség és egyházi személyzet mosdóját; napközben pedig roston sült polipot árultam a parton. Annyira megkedveltek, hogy marasztaltak: hordjam ki itt a babát, aztán maradjunk velük – óvó izgalommal várták a vajúdást, mint a női élet istentől való csodáját.
A szülés olyan hirtelen indult be, hogy el sem értem az épületig. Mire a szőlőtőkék közé guggoltam, már ki is pottyant belőlem. Ujjaim még szorították a kosarat, melyből a nyers polipok a lábfejemre ömlöttek – alig találtam meg köztük a gyermeket… Bár sosem találtam volna meg! Abban a pillanatban, hogy ujjam kotorászni kezdett az egymáson kunkorodó polipkarok között, és megérezte, hol van azok vége – hol kezdődik a gyermek; meghaltam.
Mire magamhoz tértem, a legfiatalabb apáca magasodott fölém. Arca sokktól volt szürke, kezében egy metszőollót szorongatott. Az a valami csak üvöltött ott a véres nyálka kavalkádjában, és én ismét ránéztem – ismét elájultam. Az apáca a hajamnál fogva rángatott ébrenlétre. Keze az arcán volt, úgy vonaglott a hányingertől, aztán a mellkasomhoz vágta a saras, rozsdás ollót; annyit motyogva ujjai közé: „meg ne próbáld behozni a polipot! ”

*

Paolo-nak hívnak, de Polip a becézése. Anya csak villanyoltás után hív Paolo-nak. Szeretem, ahogy kimondja ilyenkor a nevem, a szeme színe is egész más, ahogy a hold fénye átszínezi azt. Sötétben szeret mesélni nekem a világról, mely körbeveszi a lakásunkat. Azt mondja, rossz hely a szárazföld, de a tenger más. Szépen betakarna, ezért válhatnánk a hullámok között igazán szabaddá. Még azt is megígérte, hogy egy éjszaka, amikor a hold teljes egészében elfogy, kimehetünk majd a partra, és talán annyira beleszeretünk a tenger végtelen ringatásába, ritmusosan zúgó altatódalába, hogy haza se kell jönnünk többé.
Azt hiszem, sokkal jobban vágyik erre az ibolya-szín szabadságra, mint én. Szeretem az otthonunkat. Miután reggelente elmegy, kikelhetek az ágyból, és kedvemre rohangászhatok a falak között. Addig nem szabad ezt csinálnom, míg itthon van; nagyon ideges olyankor. Néha megfeledkeztem magamról, főleg karácsony reggelén. Pedig akkor előző estén anya külön figyelmeztetni szokott, hogy elő ne merjek jönni a takaró alól addig, míg ő itthon van. De ilyenkor mindig elfelejtem, annyira izgulok a karácsonyfa miatt.
Anya akkor nagyon megváltozik. Sikít és hisztérikusan üvölti a nevem – Polip –, a szeme egészen feketéig kékül. Egyszer majdnem kiugrott az ablakon. Sajnos, néha rossz vagyok, mert elfelejtem ezt a szabályt.

*

Sokkot kaptam. Napokig nem mozdultak a végtagjaim. Napokig feküdtem a napperzselés alatt lábaim között rothadó polipokkal. És vele. Ő bezzeg mozgott, nyúlványaival addig ficegett, míg a mellemhez küzdötte magát, csak rágott és rágott, elevenen felzabálva az életemet.
Végül lobogó fáklyákkal kergetett el minket a katolikus tömeg. Az oszló tetemek lángra is kaptak, alig tudtam felállni erőtlen testemmel. De örültem. Örültem, hogy felgyújtják a gyermekemet is. Amikor úgy éreztem, végre szabad vagyok, a testem új erőre kapott, és úgy futottam el onnan, mint a szél. Nem is éreztem, hogy kergetnek… A határon túl hozzám vágták azt a szörnyet.
Amikor megfordultam, vászonzsákba csomagolva csattant a mellkasomnak. A zsák lehullt, az meg újra a mellembe harapott.
Napokig üvöltöztem ezután, míg ott ültem vele a völgyben. Amikor elfáradtam, sírtam, aztán megint üvöltöttem. Még csak hibáztatni sem tudtam senkit: embert, istent, és az önsajnálatig sem jutottam el, annyira sokkolt az undor.
Egy éjszaka azonban rettenetes sötét szállt ránk. Akkor végre kitisztult a fejem annyira, hogy elhatározzam, megölöm a gyermekem – így igazából meg sem fogalmazódott bennem a tett súlya, hiszen sosem tekintettem őt a saját kisbabámnak, egyáltalán „kisbabának”… Elfordított fejjel húztam testére a zsákot, aztán mégis odanéztem – talán egy utolsó pillantást mégis szerettem volna vetni rá. A zsák takarta őt nyaktól lefelé, csak a feje látszódott ki, az arca, ami isteni ragyogással mosolygott rám. Akkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egészséges csecsemőt tartanék a karomban, a legszebb csecsemőt, ami a világon csak létezhetett: „Paolo” -nak neveztem el őt. 

*

A legrosszabb mégis ma voltam. Anya új szemüveget kapott, és én megkérdeztem tőle, hogy a házunkkal szemben lévő szemklinikán csinálták-e neki. Mindene remegett. Elment, aztán visszajött. Meg akart verni, de sírni kezdett, és megint elment. Nem kellett elmondania, mivel dühítettem fel, pontosan tudtam: sosem szabadott kinéznem az ablakon. Pedig az jobb volt mindannál, amivel itthon szoktam eltölteni az anya-nélküli órákat: összebarátkoztam egy lánnyal. Az ablakon át láttam meg, integettem neki, aztán fogtam egy rajzlapot, üzenetet írtam neki, ám ő nem viszonozta. Először nem értettem, hogy miért, csak mikor vállait szorosan az ablaküveghez nyomta.
Szegénynek nem voltak karjai! Így aztán csak én írogattam neki, ő pedig hol nevetett, hol együttérzően pislantott. Kérdeztem azt is, hogy miért van állandóan a szemklinikán, talán a szeme is beteg? De nem volt túl okos kérdés, hiszen hogy tudott volna kommunikálni velem, ha nem látja a papírjaimat?! Ezen nevetett a legtöbbet.
Először akadálynak éreztem az igen-nem párbeszédünket, de gyorsan belejöttem. Megismertem arcának minden rezdülését, így nagyon sokszor hibáztam rá kérdéseimmel a közölni kívánt válaszaira. Bár egy egész napig tartott, mire sikerült ajkáról leolvasni a nevét, de sikerült. Anya már az ajtón túlról zörgött a kulcsával, amikor az aznapi utolsó rajzlapomra ujjongva bólogatni kezdett: „Amelia? ”

*

Soha többet nem árultam polipot. Úgy éreztem, minden polip anyja én vagyok. Ha rostra húzok egyet, akár a saját fiamat is máglyára rakhatnám; és már nem akartam. Szoros pólyában hordtam, és egész nap gyönyörködtem elbűvölő kis arcocskájában – legalábbis épp addig, amíg be nem kakilt. Forgott a gyomrom, ahogy vakon, elfordított arccal tisztítottam meg a… nem is tudom, minek nevezhetném, neki nem volt popsija. És ha olyankor ösztönös kapálózása eltalált, sikítófrászt kaptam; akkor hosszú percekig be sem bírtam csomagolni, egyszerűen csak magára hagytam, hátha elviszi valami vadmadár. Persze még azoknak sem kellett.
Tengerparti hotelekben kezdtem dolgozni az Adrián. Hol takarító-, hol mosogatólányként, ám mindennél jobban szerettem volna szobalánnyá válni. Ki-be járkálni a gyönyörűen berendezett szobákban, megcsodálni a gazdagok fénylőn színes mütyürjeit – és úgy tenni, mintha mindez az enyém volna. Más életről ábrándozni, egész nap, szobáról szobára.
Minden helyen kemény munkával igyekeztem feljebb küzdeni magam, de Paolo-t sosem tudtam a végtelenségig titkolni. És ha meglátták, menekülnünk kellett.
A szemorvosom juttatott be a mostani helyemre. Mivel ő egy személyben a szemklinika és az „Adria” hotel igazgatója is, könnyen ment. Ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy szobalánynak tesz meg. Erre föl még ki is nevetett, amikor megkérdezte: nem szeretnék-e inkább recepciós lenni, vagy pultos a bárban? Nem, én csak egy dologra vágytam: másik életre – és ha ez lehetetlen is, legalább így azt hihettem, hogy valaki más vagyok. A szobák úrnője. 

*

Ameliában és bennem rengeteg a közös. Ő is egész nap a szobájában van és ugyanazokat a meséket kedveli. Rávettem, hogy fogjon tollat a szájába, és próbáljon írni nekem. Mivel még sosem írt, ezért lap sem volt a szobájában; a lepedőjére firkálgatott. Több nap is eltelt, mire nagyjából olvashatóvá váltak az ákombákomjai. És nagyon aranyos volt, mert úgy mutatta meg az írását, hogy szájába vette a huzatot, előrehajolt vele, nagyot lendített, hogy egész kis testét belepje a lepedő – így fordult felém. Mint egy szellem, úgy nézett ki. Akkor elszaladtam, én is a fejemre húztam a lepedőm, hogy mire leküzdi magáról, egy ugyanolyan szellem nézzen szembe vele. Nagyon sokat nevettünk!
Láttam az apukáját is. Először azt hittem, az is szellem, mert csak a fehér leplét láttam. Ameliától tudtam meg, hogy orvos, és az orvosok fehér köpenyt viselnek. Én még sosem találkoztam orvossal, igazándiból még senkivel sem anyán és Amelián kívül.
Ezt a néhány információt legalább két hétig tárgyaltuk, mert nem mindig sikerült a betűket láthatóan a fejére dobnia; de többé nem akarta az eldöntendő kérdéseimet, nagy elszántsággal szeretett volna fejlődni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ő mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz, azt válaszolta, épp ezt csinálná: szájjal rajzolna. Talán festő lesz.
A különbség köztünk az volt, hogy ő esténként kimehetett a partra. Az apukája akkor végzett a munkával, és minden este megnézték a napot, ahogy a tengerrel ölelkezik – nem tudtam, hogy ez milyen lehet, az ablakunkból csak a szemben lévő klinika ablakait láthattam. Egy idő után szavak helyett rajzolni kezdett a lepedőre, de még így is sokkal többet tanultam tőle a világról, mint anyától.

*

Egyik nap egy fiatal pár megkérdezte, tudnék-e szűk fél órát vigyázni a kisbabájukra. Élből nemet mondtam. Tiszta szívből gyűlöltem minden gyermeket, aki egészségesnek született. Ám kiderült, hogy a „kisbabájuk” egy pihe-puha Bolognese kutya. Nem tudom, mi ütött belém, de megkértem őket, hadd mutassam meg a fiamnak, ő biztosan szívesen eljátszana vele, és akkor fél óránál többet is lehetnek azon a helyen, ahová a kutyájukat nem engedték be.
Már kilenc év telt el, mégsem bírtam ránézni Paolo testére; ám akkor valahogy eltűnt az undortól való rettegésem, mi több, gyermeki lelkesedéssel rontottam be lakásunkba a kutyával. Paolo egy lepedő alatt ugrált épp, és akkor csodálatos ötletem támadt. Egy ollóval siettem oda hozzá, hogy kivágjam a nyakánál – így akár járni is láthatom! Sétálhatunk is! De elkéstem. Lerántotta magáról a leplet, hogy a kutyához jusson, és újra feltolult bennem a régi émely, ám ezennel nem bírtam levenni róla a szemem. Csúszott-mászott a padló szintjén, dobálva kacska, kifordult torz végtagjait maga alatt. Egyszerre kopogott a térd és könyökízület, abnormálisan mintha mindene ripityára törött volna. Kopogott, kattogott, zörgött; és egyszerre vonszolódott az egész szörny, miközben sűrű barna nyákot préselt magából valahonnan.
„Polip” – sziszegtem, és megmarkoltam az ollót. „Anya! Mi ez a gyönyörűség? De édes és cuki! Látod, hogy nyalogat? Látod, mennyire szeret? ”
„POLIP! ” – üvöltöttem, és rárontottam az ollóval, hogy nyakon szúrjam, kibelezzem, holttá marcangoljam. „Anya?! ” Ő üldözötté vált, én az üldözővé. Menekülnie kellett. A roham csak még jobban feldühített, tudtam, hogy most megteszem. Most végre megölöm, és szabaddá válok. 

*

Még idejében sikerült beugranom az ágyamba, magamra húznom a takarót. Sírva kértem anya bocsánatát, amiért felkeltem és futkorásztam. Nekem ezt nem szabad. Tudtam, és mégis megtettem. Nem tudtam, hogy korábban jön, ha tudtam volna, ó, ha tudtam volna… Megesküdtem neki, hogy soha többé nem kelek ki az ágyból, így megkegyelmezett.
De a kiskutyát elvitte.
Többé nem láthattam Ameliát, és ez a fájdalom megbénította mindenem. Többé nem volt kedvem szaladgálni, a kádban pancsolni, és az ágyakon ugrálni. Nem tudtam, mi ez az érzés, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik.

*

Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik. Nem sajnáltam, hogy rohamosan romlani kezdett a szemem, máskülönben sosem szeretünk egymásba a szemorvosommal. Tudtam, hogy ez valami komoly kezdete kettőnk között.
Eleinte csupán röpke légyottokra rabolt el, hol a mosókonyhában, hol a rendelőjében; nem sokkal később pedig randevúzni kezdtünk. Minden este, miután a nap nyugodni tért, vacsorázni vitt, táncolni, vagy csónakázni. Tudtam, hogy vészesen közeleg a perc, amikor meg kell szabadulnom a terhemtől, hogy végre boldog lehessek Vito-val. Éreztem, hogy ő az igazi, és másodszorra nem engedhetem, hogy Paolo elvegye tőlem újra az élet lehetőségét. Mielőbb ki kellett vinnem őt a tengerhez…
De nem akart! Sem aznap, sem másnap, és egy hétnyi könyörgés után sem. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Szegény kis korcsnak legalább egyszer meg akartam adni a szabadság érzését. Vito pedig sürgetett. Titokzatos módon hívott újra és újra éjszakázni a partra, hogy ott majd valami nagyszabású meglepetésben legyen részem… Biztosra vettem, hogy meg akarja kérni a kezem. 

*

Nem akartam így tovább élni, de ezt nem mondhattam el anyának. Nem tudhatott arról, hogy mindig is szabadon mozogtam, amikor ő nem látta. Bár el akart vinni a tengerpartra, és én nagyon szerettem volna menni – még arra is gondoltam, hogy ha a nap épp a tengerrel ölelkezik, Ameliával is találkozhatok –, de rettegtem, hogy anya mégis meggondolja magát: megbüntet az ollóval. Ám abban biztos voltam, hogy lassan így is úgy is meghalok, ha nem eszek, nem iszok, és egész nap csak fekszem. Vagy így halok meg, vagy anya öl meg. Ám ha van egy pici esély arra, hogy talán mégis láthatom a lányt… meg a tengert…?!

*

Másnap mennem kellett Vito-hoz vizsgálatra. Gondoltam, hogy megint új szemüveget kapok, mert már alig láttam valamit a mostanival. Egy hónap alatt kettő újat is kaptam, de ez egyáltalán nem aggasztott egészen a mai napig. Ahogy beléptem a rendelőbe, egyáltalán nem láttam már az arcát – akkor azonban nagyon megijedtem. Csak a sziluettjét bírtam kivenni a fényben, elmosódott alakját, ahogy szaggatottan felém közelít.
Ott aztán belém karolt, és elmondta, hogy hiába húzom-halasztom, most akkor is megmutatja azt, amit a parton szeretett volna. Csupán annyit láttam, hogy a kezében valamit az arcom elé tart. Képkeret, rózsaszín póló, szőke copfok. „Ez a kislányod? ” A válasz nagy sóhaj volt részéről, és a gondterhelt kérdés: „elmondanál minden részletet, amit a fotón látsz? ”
Ekkor újra elismételtem a póló színét, és a copfokat. Ő pedig elmondta, hogy valószínűleg már estére elvesztem a látásom. Ez volt az utolsó pillanat, amikor az arcára nézve még egyszer kitisztult a kép, és élesen láttam a szerelem hold-szín szemeit. Elmosolyodott, és elmondta, hogy már régóta szeret, a hotelt is rólam nevezte el, és el akar venni feleségül, de előtte be akarta volna mutatni a kislányát, Ameliát. Ameliát, akinek nincsenek végtagjai, csak torzója. Szerette volna, ha még láthatom egyszer az ő gyönyörű kislányát. A fotóra néztem, aztán megvakultam.
Nem esett nehezemre betalálni a lakásunkba. A teljes vakság csupán egy apró hajszálnyira volt már előző nap is. Nem számított a fogyatékosságom, hiszen Vito így is szeretett. De ez volt az az este, amikor szabaddá kellett válnom. 

*

Anya aznap kék ruhát viselt, ám a szemüveg hiányzott. Tudtam az okát: nem akarta látni, ahogy mozgok. De azért én kivágtam a lepedőm közepét, a nyakamra húztam, és mint teljesen körbeölelő palástot viseltem. Nem szóltunk egymáshoz, csak elindultunk a partra. Tudtam azt is, Amelia nagyon fog örülni, hogy az első találkozásunkkor szellemnek öltöztem, amin egykor annyit nevettünk.
Útközben nagyon sok embert láttunk, és mind nagyon más volt, mint anya. Mosolyogtak és nevettek, tetszhetett nekik a jelmezem. A hotel háta mögé érve anya megengedte, hogy egyedül szaladjak. És én sosem futottam gyorsabban, mint amikor megpillantottam Ameliát és az apukáját. Ők voltak a legközelebb a vízhez, a többi ember pedig távozóban sétafikált a homokban. A homok! Isteni langyos volt, és kellemesnek éreztem a benne való tapicskolást. Teli tüdőből kiabálni akartam a lánynak, annyira örültem neki, de megnémultam az ámulattól: festőállvány előtt állt, ajkai közt tartott ecsettel alkotott. Így aztán úgy döntöttem, csendesen osonok mögé, hogy megnézzem, mit fest. A naplemente volt az, a vásznon még szebb, mint valójában – olyan miniatűri részletességgel, ahogy csak ő láthatta az ég csodáját.
Még akkor sem kapta fel a fejét, amikor anya „polipot” kiáltott. Hátra néztem és aggódni kezdtem érte, egészen eltávolodott tőlünk, a hullámok már a combját verték. A hullámok! Csak egy pillanatnyi időm támadt megcsodálni a tengert, anya nagyon kétségbeesetten szólított magához.

*

A vízben már nem érzékeltem, hogy más lenne, mint a többi gyermek. A fejét simogattam, míg ő csak áradozott, hogy ez életének legnagyszerűbb napja. „És anya! Ugye megvárjuk a holdat is? Igazán látni akarom! De a napkeltét is! Maradjunk kint egész éjjelre! Mindig, mindig, mindig, min… ”
„Most már mindig itt maradsz, Paolo. A többi poliptestvéreddel… ” – mondtam, és lenyomtam a víz alá.
„Adria! Mit művelsz? ” – Vito hangja, majd erős rántás a vállamon.
Polip hörgése, nyeldeklése, őrületes locsogás. Sós víz sav-marása a szememben. Majd lassanként a csend. Végtelen sötét, örök hold-nélküli éjjelek lassú hullámzása. Aztán újra Vito: simító keze a vállamon.
„Ő egy szörny! Egy ocsmány, gusztustalan féreg! Egy polip, az isten szerelmére! Meg kell értened, Vito, hogy… ”
„Gyere… ”
Felemelt és kivitt a partra. Ott leültetett, és megragadta a kezemet.
„Érintsd meg a kisfiadat! A gyönyörű kisfiadat… ” – mondta, miközben kezem végigcsúszott valamin, valami teljesen normális, egészséges gyermektesten. „Ő egy gyönyörű kisfiú! A te kisfiad! Adria, most már látod? ”
Vállak, karok, kezek. Mellkas, csípő, comb, lábszár, lábujjak. Tökéletes számban.
„Most már látom. Most már mindent látok… ”

*

Anya még sosem simogatott meg. Még sosem nézett rám. És most, hogy ezt életemben először megtette, egész más lett a szeme színe. Ilyen lehet isten szeme is.

Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is, de az abszurditásán már csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás. Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

A napok telnek, én írok, apám a saját világában vegetál. Új kulcs kell neki. Mindig több és több. Ugyan mit nyithatna már ki azokkal? Igen, ő a kulcsok őre, ez kétségtelen.

Ám ki tudja, hogy nem én vagyok-e már az ő kulcsainak őrizője?
Ki tudja, hogy a kulcsok nem engem zártak-e be, megfosztva az önállóságomtól?
Hallgatok. Nem szólok hozzá, nincs mit.

Apámnak furcsa mondattöredékei vannak. Néha valamelyest feltisztul az agya. Megáll a szoba közepén, az ablak felé fordul és azt mondja: be fogok pisilni. Ilyenkor persze nem vizel be, de elindul a gardrób felé. A kulcsait leteszi a billentyűzetre, egyet mindig felfelé hagy. Ez az egy kulcs olyan, mint egy égre mutató ujj.

Megőrülök, írom máris a következő szót. Megőrülök az apámtól. Elfojtott harag. Talán tíz szava van, azokat mondogatja minden nap. Különös szavak. Nem tudom, mit kezdjek vele, amikor azt mondja: empátia. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt nekem szánja. Empátia, olyan, mint egy női név. Lehet, hogy csak a dallam, a hangok szépsége fogja meg.

Ugyanolyan mocskos az ablak, mint karácsony előtt, nincs erőm megpucolni. Hozom neki a városból a kulcsokat, a kis lakatokat. Örül. Lekenyerezem, aznap jó lesz, ígéri magának, s leül a foteljába. Aznap élni hagy.

Karácsony. Vettem egy kicsi fenyőt, meg kókuszos szaloncukrokat. A fa alá odatettem egy kulcscsomót. Jött csoszogva, levett egy szaloncukrot, kibontotta, a cukor a szőnyegre esett. Állt átszellemült arccal, a kulcsot belecsomagolta a sztaniolba. Mindegyikkel kényszeresen ezt csinálta. Hagytam. Ittam és néztem. Enni sem akart. Boldog volt, vigyorogva bámulta a fát. Ittam, igen, ne rójon meg érte senki. Azért figyeltem, hogy jóféle italt vegyek, de a filmszakadás mégis bekövetkezett. Arra eszméltem, hogy apám áll fölöttem, kezében kulcsok csörögnek, a nadrágjából meg csöpög a vizelete. A szőnyegen szaloncukor-papírok és egy vécépapírguriga, amit buzgón le akart tekerni. Hajnal lehetett. Káromkodtam. Egy kurva kulcsot kikaptam a kezéből, és azzal elláttam a baját. Sírt.

Most már nem lázadok. Apámmá váltam. Egyetlen vigaszom az írás. Minden más lényegtelen. A könyveim, egy finom étel, vagy egy különleges nap – elmúlik mind, elfogy, ahogy jött.
Csak a metamorfózis számít, az átalakulás. Hozzáidomulás 49 évesen a kulcsok őréhez.
A szomszédok mást látnak, ők azt, hogy mennyire szeretem az apám.
Nem szeretem, a Jóisten tudja, hogy mit érzek iránta. Akárcsak a Jóisten iránt, mert azt is csak ő tudja, aki mindannyiunkat lát.

5 éves voltam, amikor anyám meghalt. Csak az illata, meg valami ruhasuhogás emléke maradt róla. Apám fölnevelt a maga módján. Most én gondozom. Látják a szomszédok, hogy veszem a kulcsokat, én meg már rég tudom, hogy magamnak. Szerkesztek, lektorálok, csinálom a dolgom egy kiadónál, mások hiúságát szolgálom ki, még jó, hogy meg tudok élni belőle. Bezártuk egymást.
Mindkettőnkben ott a feszültség, hogy holnap lesz-e következő kulcs és nyitja-e majd a holnaputánt.

Apám tányérjára kanalazom a krumplipürét, mellé a csirkét, amit édes-savanyú mártással öntöttem le. Eszik. Elöl nincsenek fogai, elromlottak, kihullottak, aztán a protézist egy nap összetörte. Hátul vannak még, azokkal rág. Ha jókedve kerekedik, belevigyorog a képembe. A kulcsokat most éppen a krumplipürébe akarta eldugni, de éberebb voltam nála.
Front lesz, tárom ki az ablakot, mire ő kimondja az egyetlen szót, amit nekem szán: empátia.

Ki őrzi most a kulcsokat? Eszembe jut, amikor megvert. Pisilnie kell, félrebillenti a fejét. Olyan a nyaka, mint egy vén kakasé. Rám vár. Kegyetlen leszek, hagyom bepisálni, csak hogy megmutassam, most én vagyok a domináns, a kulcsok őrizője. Szeretlek, apa, de ez most az enyém, ez a pillanat, míg a hugyodban fészkelődsz, és nézel rám könyörögve. Ezt nem veheted el tőlem.

Megejtjük mindennapi sétánk. Ráadom a kabátját, a sapkát, a csizmát, mint egy gyerekre. Empátia, mondja megint, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Kint a hóban nem bírok vele, hóembert akar építeni. Meg is engedhetném, mégsem teszem. Belekarolok, közben mondom neki, hogy fa, mondom, hogy kerítés, és mondom, hogy kutya. Hosszú, kék árnyékok nyúlnak a havon, a Nap is lemenőben, hazakanyarodunk.

Nem akar szót fogadni, nem akar levetkőzni, rázza az átkozott kulcsokat. Már csak az eltorzult arcát látom, ahogy meg-megcsörren az is. Aztán ismét a szobát, ahol annyiszor megöltük már egymást. Igen, ahol egymást gyilkoljuk folyamatosan.

Pitizik nekem és közben mondogatja azt az egy szót, amit ismer. Empátia, empátia...
Elönt a düh, ütöm, pofozom, belerúgok, nem kímélem, leköpöm és röhögök.
Empátia. A kulcs tollával belevágok az arcába.
Él? Igen, hallom, hogy él.
Kattan a zár a csuklómon. A szoba négy sarkában fémvillanások. Mindegyikben egy hatalmas kulcscsomó.

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nyugalmas kutatásaimat semmi nem tudta megzavarni, mivel a rőzse fogalmával foglalkozók tábora igen kicsiny volt. Csupán egy-két emberrel hozott össze addig a sors, hogy időszakonként eszmecserét futtathassunk. Megfigyeléseink és eredményeink tárgyilagosak voltak, ámbár voltak olyan helyzetek, amikor szinte eufóriába estünk egy-egy majdnem tökéletes rőzse elemzésekor. Ilyenkor valaki közülünk egy kicsit mindig visszahúzta a másikat a realitások talajára, s így könnyedén haladhatott tovább tárgyilagos munkánk.

Hírem valószínűleg messze elterjedhetett, mert egy napon felkeresett az Öreg Néne Rőzséje Egyesület elnöke, s felkért, mondjak véleményt az egyesületük tulajdonában levő rőzsékről. Éreztem, valami nem stimmel, mert az Öreg Néne Rőzséje Egyesület tagjai arról híresültek el, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak saját elméletükhöz, miszerint a rőzsét először szeretni kell és átérezni minden porcikáját, függetlenül valódi rőzseségének mivoltától, és nem szabad megkérdőjelezni, rőzse-e vagy sem, mert még meg talál sértődni a rőzse is, és a tulajdonosa is. Másrészt az Öreg Néne Rőzséje Egyesület már többször annak a szélsőséges véleményének adott hangot, hogy nem „szeretem”a rőzséket, keményen bírálom minőségüket, mert szerintem egyik-másik még egész jó kis zöldellő ág, de nem rőzse, a másik viszont már rőzsének sem jó, a harmadik inkább fatörzs, a negyedik pedig levélszár. (Őszintén megvallva egyik rőzsét sem akarom megsérteni, de feleslegesen dicsérni sem, van, amelyik tetszik, de nem érzelgősködök felettük.)

Az Öreg Néne Rőzséje Egyesület elnöke rövidke látogatása során, amikor köténye alól előhúzta meghívóját, bepipult rám, amiért jelenlétében sem törtem össze, sőt, mert „nő létemre”nem állok be az érzelgősek táborába, ugyanakkor azzal próbált hatást gyakorolni rám, hogy emlékeztetett: egy napon én is öreg néne leszek. Néhány perces győzködést követően megígértem neki, hogy eleget teszek egyesülete meghívásának és megnézem rőzséiket.

Egy szép őszi napon az egyesület roskadozó, de a tisztaságtól csillogó, takaros kis házának udvarába mentem. Az összegyűlt nép igen tarka volt: egyikőjüknek a fogazata erősen hiányzott, a másiknak a köténye alól gyanús szagok terjengtek, a harmadik pedig szappant nem látott fehér ingben mászkált. Mindegyikőjüknek volt valami fizikai hiányossága, amelyet egy kis odafigyeléssel meg lehetett volna előzni, vagy gyógyítani, de a rőzse iránti szenvedély megengedte számukra azt, hogy a meg nem értett zsenialitás mögé rejtőzve megjelenésükre kevés figyelmet szenteljenek. S ami a legfurább volt az egészben: egyetlenegy férfi sem volt köztük. Leszámítva az elnök asszony férjét, aki csupán a külső biológiai jegyek alapján volt férfinak mondható lény.

Az udvaron két kislány játszott, az egyikőjük ravaszdi mosollyal az arcán egy búzaszálat kapott fel a hátsó udvarról, s futott vele az elnök asszony felé, mire ő nagyot tapsolt mocskos kezével, megsimogatta a lány haját, s megdicsérte, amiért gyorsan és ügyesen talált egy szép szál rőzsét. A kislány vállat vont, magában kuncogni kezdett és visszament a játék helyszínére, mire a másik kislány bárgyú tekintettel egy fűszállal kedveskedett az elnök asszonynak, mire ő is megkapta a dícséretet, amit azonban ez a kislány ostoba, önajnározó örömmel fogadott.

– Na látja – nézett rám az elnök asszony –, ez a következő rőzsegyűjtő generáció.

– De hiszen ez egy búza- és fűszál volt! – Méltatlankodtam.

– Hallgasson el! Ezek gyönyörű rőzsék! Nem gondolja, hogy gyermekeink lelkesedését le fogjuk törni a maga okoskodása miatt. Hanem, mondja, honnan tudja maga, hogy mi a rőzse?

– Kérem – válaszoltam hűvösen –, a rőzse olyan gally, vagy ahogyan azt egyes helyeken mondják: aljfa, amelyet tüzeléskor használnak, begyújtásra… A rőzse…

– Akkor ezek szerint ez nem az? – Szakította félbe magyarázatomat, miközben a búzaszálat szemem előtt legyezgette.

– Nem.

– De az! Ezzel is be lehet gyújtani – válaszolta győzelemittasan.

– De nem az! Engedje meg, hogy befejezzem… A rőzse gally, egy leesett faág…

– Hallgasson el, ne magyarázkodjon! – Üvöltött az asszony, miközben fogai közül kifröccsent a kenyérmorzsákkal dúsított savanyú nyála, majd elővett egy egész jó kis rőzsét és elmondta róla, hogy az emberek – köztük én is – mennyire tudatlanok vagyunk a rőzsék irányában. Az egyesület tagjai felé fordulva ünnepélyes hangon kijelentette, hogy „a rőzse tökéletlensége világít rá saját esendőségünkre”, mire mindenki bólogatni, szipogni kezdett a meghatottságtól.

Miután jól kisírták magukat és észrevették, hogy nekem a szemem sem rebbent, néhányan közülük felkaptak az udvarról egy-két deszkát, és fenyegetően elindultak irányomban. Tudtam, itt a vesztem, ezért gyorsan megjegyeztem:

– A rőzsékkel nem lehet verekedni.

Az egyesületi tagok összenéztek, és – először – egyetértettek velem. Az elnök asszony azonban nem hagyta magát.

– De tüzet lehet gyújtani velük – állapította meg, mire a többiek az udvar közepére kezdték hordani mindazon fából készült tárgyakat, amelyeket rőzséknek tekintettek: volt köztük ágykeret, klopfoló is, gyúródeszka, amit csak képzelni lehet, de köztük volt a búzaszál és a fűszál is.

Engem gyorsan kikötöztek egy rögtönzött oszlophoz, és az elnök asszony diadalittasan megkérdezte tőlem:

– Abban egyetértünk, ugye, hogy a rőzse tűzgyújtásra van?

– Igen, de nem csak a rőzse szolgálhat tűzgyújtásra – válaszoltam pimaszul.  – Mindezek a tárgyak, amelyeket itt felhalmoztak, ugyan használhatók tüzelőanyagként, de nem rőzsék. Minden rőzse tüzelésre használható, de nem minden tüzelésre alkalmas tárgy rőzse.

– Nem azt kérdeztem! – Ordított az elnök asszony. – Ugye egyetértenek, hogy minden rőzse tüzelésre alkalmas? – Kérdezte a jelenlevőktől, mire mindenki éljenezésbe kezdett, majd felém fordult. – Azt akarja mondani, hogy amit itt összegyűjtöttünk, nem rőzse?

– Igen, azt – válaszoltam rendíthetetlenül, miközben az elnök asszony meggyújtotta alattam a tüzelőanyagokat.

– Ha ez így van, nincs veszélyben, mert csak a rőzse használható tüzelőanyagnak.

Elhallgattam. Körülölelt egy furcsa, émelyítő szagú füst, s éreztem, amint mind melegebb és melegebbé válik a talpam. A hőség mind elviselhetetlenebbé vált, beszippantottam bőröm égésének szagát, kiszáradt a szám, majd a torkom, a tüdöm, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, levegő után kapkodtam és elájultam. Csak a távolból hallottam kiabálásokat.

Nem tudom, mi történt. Arra ébredtem, hogy kopasz vagyok, hólyagok borítják felső testem, fél lábamról lesült a hús, megmentőim – rőzsetanulmányozó barátaim – pedig nyugtatgatnak, nem engedik,  hogy talpra álljak, mert attól tartanak, hogy leválik a sült lábam a testemről. Csak annyit mondanak, maradjak nyugton, mindent elrendeznek.

Retinám is kissé megsérült a füstben és tűzben, így csak nagyon homályosan látom amint barátaim egy oklevéllel a kezükben közelítik meg az Öreg Néne Rőzséje Egyesület elnökét, és ünnepélyes keretek között elismerik, hogy az egyetlen és kizárólagos ismerője a rőzséknek, a Rőzsekutató Intézet tiszteletbeli doktorává avatják. Az Elnök Asszony kiegyenesedett derékkal, győzelemittasan néz maga körül:

– Na, ezért mondom! – Szája szélén a keserűen kivívott elismerés örömének ránca jelenik meg. – Most meg mindenki menjen a dolgára! Erre a mihasznára annyi szép rőzsét kellett elherdálnunk, be kell pótolnunk a hiányt.

– Ez jó lesz? – jelenik meg előtte a bárgyú tekintetű kislány, egy kötéllel a kezében.

– Jó lesz, angyalom, jó lesz. Ez egy kiváló rőzse! – mutatja fel az egyesület tagjainak a kötelet az Elnök Asszony.

Az udvaron vastaps visszhangzik.

***

Hornyik Anna alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Borotvám is volt, meg még habom is, after save-et viszont már rég nem vettem, mert nagyon nincs pénzem, de végül is az elhanyagolható, nem annyira szükséges, lehet borotválkozni anélkül is, nekikezdtem a műveletnek, bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert több hetes már a szakállam, és nehezebb ilyenkor lehúzni, a fürdőszobámban található pengét erőteljesebben kell majd használni, mert már régi, de fontos volt, hogy megszabaduljak az arcszőrzettől, fontos volt, hogy emberi alakom legyen megint, legalábbis arra a kis időre, amíg egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján veszek részt, aminek meghívására nem is tudom miért mondtam igent, de végül is igent mondtam, így több napon át tartó önként vállalt magány után újból nekiindulok, talán, azért, mert esti a program, talán az is közrejátszik abban, hogy igent mondtam, talán, és közben még egy lámpa kellett már a borotválkozáshoz, mert kinn rögtön alkonyodik.

Alkonyodott mikor kiléptem az utcára, ahol már kezdték bekapcsolni neonlámpáikat az üzletek, az autóreflektorok is vakítottak, szürkült az ég, pár perc és beesteledik, ilyenkor zavar a fény, ebben a néhány percben, mikor nincs még sötét, de világít már minden kirakat, ez a néhány perc, ami megelőzi a sötétséget, bántja a szemem, a sok pici, színesben villódzó égő, csalogató neon zavar, és mégis muszáj volt ilyentájt utcára lépnem, mert ígértem, hogy ott leszek azon a tárlaton, amit egy belvárosi galériában rendeznek meg, viszont a délutáni csúcsforgalom, a körúton tülekedő gyalogosok, a villamos peronján hömpölygő tömeg, mind nehezebbé tette a közlekedésem, és mikorra már magam mögé tudtam a sok válltáskás lökdösődőt, ráérősen mobiltelefonálót, gyaloglás közben sms-t írót, a hevesen gesztikuláló, kacsajárású, előttem totyorgót, a gurulós bőröndökkel közlekedő emberfolyamot, akik mit sem törődtek azzal, hogy mások is közlekednek rajtuk kívül, nos, rövidebb útvonalat választottam, és akkor hallottam meg a harangszót.

A harangszó a közeli templomból jött, éppen vége lehetett az esti misének, vagy talán éppen akkor kezdődött, nem tudtam volna megmondani, ha harang kondulását hallom valahol a közelemben, attól mindig megnyugszom, a harangszó lecsillapít, elgondolkodtat, bárhol és bármikor is ér, energiát ad, feltölt valamivel, akár egy lassan hömpölygő folyó, ettől valahogy mindig erőre kapok, talán azért, mert van benne valami reményféle, azt súgja, hogy nem vagyok egyedül a világban, nem vagyok elveszett, hanem pont az ellenkezője, olyan, aki számít, és akire számítanak valahol, kis utcákon lépkedtem, hogy időben odaérjek, hogy el ne késsek, mert annál nincs rosszabb, ha valaki késik valahonnan, rövid séta után kiértem egy forgalmas kereszteződésbe, de hogy ne várjak a lámpa zöldjére, mert kettő helyen is szobroznom kellett volna, lementem az aluljáróba.

Az aluljáró a szokásos képet mutatta magáról, a telefonfülkéknél hajléktalanok csoportjai, néhányan papírkartonokon horkoltak, előttük műanyagpalackok, melyekben félig volt már csak bor, mások hangosan veszekedtek valamin, fogatlan szájjal hőbörögtek egymásra, lökdösték társaikat, átellenben tőlük a kínai vegyesboltos és a fornettis szolgálta ki az állandóan érkező vásárlóit, a metrókijárat felől folyamatosan köpködte ki a mozgólépcső az utasait, akik sietős léptekkel indultak tovább úti céljuk felé, mire elindultam a felfelé vezető lépcsőhöz, utolért a metró felől érkező kisebb tömeg és egyszer csak egy kihívóan, öltözött bordó szoknyás nő, penderült elém, ott ringatta az orrom előtt a csípőjét, harisnyátlan, formás lábaira többen is felfigyeltek, gömbölyű feneke ívét léptei kihangsúlyozták, „tuti nincs rajta bugyi” hallom a hátam mögül férfitársaimat, röhögni és mutogatni kezdtek, de aztán el-eltünedeztek, mindenki ment a saját dolga után én meg azon kapom magam, hogy elkezdtem a nőt követni.

Követtem, viszont mesélhetem úgy is, hogy arra jött, amerre én, utunk egy irányba vezetett, mert a bordó szoknyás nő arra ment, amerre nekem is szándékomban állt, nevezetesen a galéria felé, ahol már valószínű, hogy elkezdődött a megnyitó, de mivel azt se mondhatom, hogy nem ajzott fel a tudat, hogy itt ez a nő, bugyiban vagy anélkül, de mindenképpen kihívón, itt sétál előttem, mert nagyon felajzott, az hogy egyedül, izgalmasan, szexisen, puha, ruganyos léptekkel jár az estébe, csábító parfümfelleget lengetve maga körül, izgalmas volt, ahogy előttem sétált, ahogy nekem sétált, ahogyan ringó, de mégis határozott léptekkel kopogott a cipőjével ez az előttem lépkedő nő, és én alig bírtam már magam türtőztetni, az esti lámpák fényében egyre csak a kidudorodó ívét néztem, melyet ott akkor nekem riszált, engem hívott, megfordult a fejemben, hogy ha befordul valamelyik utcasarkon, megyek én is utána, és a kisebb utcák egyikén leszólítom, de nem kellett semmi ilyet se tennem, mert hirtelen megállt egy ház előtt, ahonnan éles fény szűrődött ki az utcára, és én elmosolyodtam, mert hiszen ott állt a galéria előtt és lenyomta az ajtó kilincsét.

A kilincset elengedtem és csendben felakasztottam a kabátomat az ajtó melletti fogasra, hang nélkül próbáltam lehúzni a cipzáras felöltőmet, mert benn már elkezdődött a megnyitó, a barátom már tartotta a bevezetőjét, érces hangja zengett a teremben, ő állt a zsúfolásig megtelt galéria közepén, két oldalán a kiállító fiatal művészekkel, akik mosolyogva és szemlesütve hallgatták az expozéját, és épp arról volt szó, hogy menyire fontos a művészetben, a jelen lévő alkotók munkáiban a nyomhagyás, a jel, és, hogy mennyire fontos, kitűzött cél lehet a halhatatlanság, a barátom jól beszélt, érezhetően élvezte is a helyzetet, mindenki rá figyelt a teremben, a közönség felől egy pisszenést sem lehetett hallani, a bordó szoknyás nő ott állt néhány méterre, lecövekelve egy sarokban, nem messze tőlem, így volt alkalmam megfigyelni, nézegetni, hosszabban időzni a bájain, most mintegy legálisan figyelni őt, a hosszúkás, vékony arcát, nyílt, igéző tekintetét, mosolyát, hosszú lábait, kihívó alakját, és találgatni kezdtem, hogy vajon egyszerű műkedvelőként jött e ide, vagy tartozik valakihez, netán a barátom ismerőse, de az is lehet, hogy ő a múzsája valamelyik jelen lévő fiatal művésznek.

A művészek megnyitójának hivatalos része véget ért és már kezdett szétszéledni a közönség, arra gondoltam, hogy üdvözlöm az ismerősömet és gratulálok neki, de aztán mégse került erre sor, mert a fiatal szobrászfiú és a festőlány folyton bemutatta őt minden gratulálónak, a különböző lap- és könyvkiadó tulajdonosoknak, újságíróknak, tévéseknek, mecénásoknak, politikusoknak, művészeknek, még az indiai nagykövet is hosszabb beszélgetésbe elegyedett vele, messziről biccentettem, s elkezdtem közelebbről szemlélni a kiállított tárgyakat, a festmények egy részét ismertem már, tehetséges, ígéretes alkotónak tartom a művészt, aki számára egyre jobban kitágul a tér, és egyre több lehetőséghez jut, és nagyon jó, ha valaki meg tudja magát mutatni egyre több fórumon, jó, ha valaki egyre nagyobb esélyt kap, sanszot, hogy megmutassa magát, ezen morfondíroztam miközben sétáltam a képek között, és azon gondolkoztam, hogy pár perc és hazaindulok, hiszen végeztem már, amikor ismét megláttam a bordó szoknyás nőt.

A nő is a képeket nézegette, egyedül volt, belefeledkezett a műélvezetbe, megállt, elgondolkodott, aztán továbbsétált, van amit messzebbről nézett, de volt, hogy tett egy lépést a vászon felé, érezhetően nem először járt műteremben, és eszembe jutott, hogy az utcán mennyire megkívántam, darab ideig csendesen figyeltem ahogy lépked a cipőiben, ahogyan hangosan kopog a parkettán, szoknyájának ringása rég elfelejtett emléket ébresztett bennem, figyeltem ahogy egyedül nézi a képeket, aztán melléálltam és lassan kialakult valami kommunikáció, beszélgetni kezdtünk, először a képeket mustrálgatva, a művészetről, majd egy pohár írsai mellet, már egyre több dolog került szóba, szinte már mindenről beszéltünk, hosszan, meg-meg állva egy festmény vagy egy szobor mellett, aztán késő éjjel, mikor már haza indult mindenki, mi is elindultunk együtt, és egyszer csak azon kapom magam, hogy rövid séta után, felmentem vele a lakására.

A lakás nem volt nagy, egyszobás garzon, akkora, mint amelyikben én is éltem, pici, mégis minden megvan benne ahhoz, hogy egy egyedülálló ember jól érezze magát, amikor kinyitottam a szememet, hunyorogva körbepillantottam, a reggeli fény már szűrődött be a lehúzott redőny résein, Andrea mellettem aludt még, haja a párnán, mint valami álmos forgószél, a bordó szoknyája ledobva tátogott a padlón, nem volt különösebb oka annak, hogy felkeljek, különösen nem, mert egy dús idomokkal megáldott, meztelen nő mellett feküdtem, Andrea bájain szívesen időzött a szemem, és amint ébredezni kezdett ő is, ahogy magához tért, az egymást fürkésző mozdulataink újra ölelkezésbe kúsztak, közelebb tolta magát hozzám, a csípőjével körkörös mozdulatokat tett, és enyhén szétterpesztette a lábát, mire lágy csókokkal adtam választ, ezt követően pedig ismét kezdett kizökkenni és kitárulni a világ.
A világ átalakulóban volt, visszarázódott minden a percekkel ezelőtti állapotba, az utcán sétáltam már, hazafelé, s Andreán méláztam, meg azon, hogy mi volt ez az egész vele, mint derült égből a villámcsapás úgy jött szembe ez a kaland, ami mindkettőnknek jól esett, és az, hogy Andrea úgy penderített ki a lakásából miután végeztünk, miután készülődni kezdett, mert rájött, hogy késésben van, úgy penderített ki, hogy csak lestem, de végül is ismerős, mert én is ilyen vagyok, ellenkező esetben hasonlóan tennék, volt már ilyen, többször tettem ezt, mert nem akartam soha, semmi többet.

Többet foglalkoztam ezután magammal, ahogy teltek a napok, elhatároztam, hogy folytatni fogom az álláskeresést, és újból küldözgetni kezdtem az önéletrajzaimat a neten, mindenféle helyre elküldtem, több helyet felkerestem a kinyomtatott irataimmal, függetlenül attól, hogy hirdettek e állást vagy sem, bementem, próbálkoztam, hogy hátha szembe jön valami lehetőség, csináltam, mentem, kísérletet tettem ismét arra, amire hosszú hetek óta nem, mert többször belefáradtam, mert nem jártam soha szerencsével, hiszen eddig csak nemleges válaszokat, elutasítást kaptam, és most minden olyan céget, intézményt felkerestem, ami végzettségemnek vagy érdeklődési körömnek megfelelő profilú, ezeknél lenne elsősorban némi esélyem.

Esélyét se látom annak, hogy mikor kerülök újra abba a helyzetbe, amelyikbe vissza akartam kerülni, azaz, hogy mikor lesz újra állásom, mikor tudom rendesen kifizetni a rezsit, úgy ahogyan azt kell, mikor jár már le a lakáshitelem, azt, hogy vissza fogok kerülni a munkaerőpiacra, azt tudom, hogy vissza fogok, csak az a kérdés, hogy élek e még addigra, az idő a kérdés, hogy mennyit kell még várnom, meddig leszek ebben a lebegő állapotban, mikortól lesz az életemben rendszer, és így nehezebb, hogy tudom, hogy létezik ez a rendszer, mert hosszú évekig éltem benne, de most már nem, most már más van, önhibámon kívül kikerültem a rendszerből, és csak annyit tudok tenni érte, hogy csinálom-megyek, hogy legyen valami változás.

Változó az, hogy hol járok sikerrel, hol nem, hogy kinél érzem, hogy motivációt kapok, kinél nem, ha nem, azt se ismerem fel, várok rá ugyanúgy, hogy válaszoljon, mondja, hogy felvesz, hogy alkalmazni, fog, mert jó vagyok, mert engem keres, hiszen lehetőséget lát bennem, észreveszi azt, ami nekem mostanában néha egyértelmű csak, de régen tudtam magamról, amit az előző munkahelyemen mások tudtak rólam, amit korábban tudtak, csak most, mivel nincsen látszatja, feledésbe merült, de hogy ne ez legyen mindig, mennem kell, gyalogolnom, és adogatnom az önéletrajzom, jelentkeznem, hogy itt vagyok, árulnom kell magam, menedzselnem, a legjobbat mutatnom, hogy behívjanak minél több állásinterjúra.

Állásinterjúra hívtak be, hosszú hónapok óta ez az első konkrét lehetőség arra, hogy újból legyek valaki, monitoros munkára jelentkeztem, a végzettségemnek megfelelőt találtam, és az intézet, ami hirdette, rugalmas embert keres, olyat, aki még hétvégén is ugrasztható, nekem se kutyám, se macskám, én vagyok az ő emberük, mondom a szememmel a három interjúztató nőnek, felvehetnétek, pislogok rájuk, aztán azt mondták, hogy az önéletrajzom alapján megfelelnék nekik, mert kellő szakmai tapasztalattal rendelkezem, és erre én azt gondolom, hogy tudom, mert mindenki ezt mondta eddig nekem, szóval eddig stimmel, mindenhol ez a szöveg, és itt is az jött utána, ami eddig mindenhol, hogy de hát tudja, nagyon sok jelentkezőt hallgatunk meg, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a jövő héten értesítjük, ha igen, ha nem értesítjük, oké, bólintok erre, és gondolom, hogy ez is ismerős, így szokott lenni, aztán kiderül, hogy mégse üzennek, de nem így történt, mert aztán már másnap jött a telefon, hogy hétfőn kezdhetek, nem hittem el, mit csináltam másként, amit eddig nem, felvettek, tehát elkezdődött, és alig vártam a hétfőt, az egyik interjúztató nő fogadott, bemutatott mindenkinek, portástól, takarítókon át, személyzeti titkárnőkig, és utoljára vitt csak be a munkaszobába, oda, ahol a feladataim látom majd el, és az interjúztató nő mielőtt elment, bemutatott még a munkatársamnak is, akivel egy szobába kerültem, a kolléganő guggolt éppen, pakolászott a földön valamit, aztán hirtelen megfordult és felismertem: ott állt előttem Andrea.

Andrea a számítógépe elé ült, miután ketten maradtunk a szobában, és próbálta folytatni a megkezdett munkáját, én bekapcsoltam a gépemet, hogy a netről próbáljak tájékozódni, még több információt megtudni az új helyről, közben pedig folyamatosan néztem a kolléganőmet, s vártam, hogy valahogy reagáljon arra, hogy ott vagyok, hogy oda kerültem vele egy szobába, vártam, hogy szóljon valamit arra, hogy mit szól ahhoz, hogy közösen fogunk dolgozni, de Andrea csak szemlesütve gépelt, bámulta a vibráló monitort, belefeledkezve ütögette a klaviatúrát, vadul és hangosan, mint akinek nagyon fontos, határidős, épp ezért halaszthatatlan munkája akadt, én közben végig figyeltem, hogy mit csinál, és mikor néz fel, idegesen tette az egyik kupac papírt a másikra, majd vissza, érezhetően zavarban volt, ettől viszont én is kezdtem magam kellemetlenül érezni, eltelt néhány perc, így, csendben, egymáshoz nem szólva, aztán hirtelen rám nézett, felnevetett, rám mosolygott, és azt mondta, nagyon örülök, hogy felvettek, gratulálok, annak meg különösen örülök, hogy közös szobába kerültél velem.

Velem mindig idősebb nők kavartak, már kezdettől fogva, aztán később sem lett ez másként, mert néhány kósza egy éjszakás kalandot leszámítva, amit nálam fiatalabb lányokkal követtem el, mindig is az érettebb nőket tartottam érdekesebbnek, ők érdekeltek igazán, jobban megértettem magam velük, jobban ment a társalgás, könnyebben viszonyultam egy tőlem idősebb nőhöz mindig, mint korosztályomhoz, vagy a fiatalabbakhoz, tehát az, hogy Andrea tőlem idősebb, az nem, hogy nem zavart, hanem egyenesen felvillanyozott, izgalmasabbá téve számomra kettőnk kapcsolatát, napra pontosan tizenkét év volt köztünk a különbség, vadító negyvenes nő, illetve maholnap ötven, vágyam megtestesítője, lelkemnek lángja, ágyékom vágya, akivel ott folytattuk, ahol abbahagytuk hetekkel ezelőtt, átkaroltuk egymást, és közben Andrea a lábával belökte a szobánk ajtaját.

Az ajtót mindig kulcsra zártuk ilyenkor, aki akart valamit, az telefonált, vagy kopogott, amire nagy nehezen kinyitottuk az ajtót, azt nem meséltem még viszont, hogy Andreának férje volt, meg két gyermeke, látszólag hétköznapi életet élt, minden nap sietett haza, családanya volt, és férjes asszony, aki csak titokban tehette meg, azt, amit megtett, mert másra vágyott, és ez a más, akkoriban én voltam neki, ez kielégített mindkettőnket, abba garzonlakásba viszont soha nem mentünk vissza, mert az egy barátnője lakása volt, amit ilyen célra használt, de időközben eladtak, ezért volt tehát az, hogy inkább legtöbbször a munkahelyünkön estünk egymásnak, legtöbbször ott kívánt meg, és teljesedtünk ki az irodai bútorok között, az asztalon, a fotelben, legördített laticelen, de volt, hogy a mosdóban gombolta le a nadrágot rólam, vagy én mentem vele a nőibe, sokszor oda is még.

Még az első napomon említették, hogy minden új belépőnek kötelező üzemorvoshoz mennie, és mivel esetemben számítógépes munkáról van szó, szemészeti vizsgálaton is részt kell vennem, és a szemésztől kell ilyenkor igazolást vinni az üzemorvosnak, tehát oda kellett először mennem, a szemész orvos pedig néha rendelt csak, heti egy alkalommal, így a második hetemen kerestem fel, megvizsgált, azt mondta, hogy minden rendben a látásommal, meg, hogy postán fogom megkapni a leletet, ezt kell majd továbbvinnem az üzemorvoshoz, mindennap néztem tehát a postaládám, de a levél csak nem jött, lehet, hogy elkeveredett, vagy egyszerűen csak lassan jön, egyszer egy postai alkalmazott úgy tájékoztatott, hogy ilyenkor még akár hat-nyolc munkanapba is beletelhet míg megjön a levél, tehát amit majd kapok, azt be kell vinnem a Humánpolitikai Osztályra.

A Humánpolitikai Osztályról is, meg máshonnan is egy idő után kiszúrták, hogy Andreával későn reagálunk csak a dolgokra, később vesszük föl a telefont, sokadik kopogásra sem nyitjuk ki az ajtót, ez furcsa lett nekik, és elkezdtek figyelni, leginkább engem, mert, hát én vagyok az új, ez a változás velem jött, és nem értették, hogy mi az oka, mert Andrea régebben nem volt ilyen, csak jelzem, hogy ez a munka rovására sose ment, a jelentéseket, tervezeteket, beszámolókat rendesen megcsináltuk, úgy ahogy kell, én mindig együttműködtem a vezetőséggel, megcsináltam, amit kértek, a feladataimat elvégeztem, csak hát a munkaidő nagy részét Andreával töltöttem a laticelen, meg mindenhol, úgyhogy ez szemet szúrt másnak is, főleg, hogy a folyosó egy része be van kamerázva, így gyorsan kiderült ez az egész, aminek a vége az lett, hogy az intézetigazgató kirúgott, még próbaidőn voltam, tehát ilyenkor még csak indokolni se kell, így ez ennyi volt.

Volt egy levél a postaládámban, mire hazaértem, ott várt, az igazolás a szemészetről, ami érdekes módon ma jött meg, pont ma, az elbocsájtásom napján, feltéptem azért a fehér borítékot és olvasni kezdtem: RÉSLÁMPA VIZSGÁLAT: A szemmozgások szabadok, látótér: konfrontálisan ép. Mindkét oldalon: ép, békés szemhéj, pillasor; normális könnyszervek. Fundus: éles határú, megfelelő színű, fiziológiásan excavált papilla; ép macula; az erek lefutása normális, ép retina, körben fekszik. MONITOROS MUNKÁT VÉGEZHET.

Felkapcsoltam a tükör feletti kislámpát, hogy jobban tudjam olvasni a levelet, hisz erősen alkonyodott már, de semmi kedvem sem volt a továbbolvasáshoz, sőt semmihez sem, úgy éreztem, hogy túl vagyok már dolgokon és nem vágyok újak megismerésére, napok óta már ki sem merészkedtem sehová, nem fogadtam vendégeket, neten tartottam a kapcsolatot néhány közeli ismerősömmel, őket is jól megszűrve, csak egy-két emberrel kontaktoltam, nem volt semmi bajom, senkivel, mindössze annyi, hogy elegem lett, mindenből, csömört éreztem, és azt, hogy el kéne aludnom vagy fél évre, az lenne erre az állapotra a megoldás, ez járt az eszemben mikor megtaláltam a borotvát.

***

Cserenkó Gábor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

‒ Hallani éppen hallottam, de fölfogni is képtelen vagyok. És ha meggondolom, hogy ez a lány itt nőtt föl köztünk a faluban, a szemünk láttára…

‒ Ezt azért nem mondanám ilyen határozottan ‒ állt meg mellettük a szikvízgyáros felesége. ‒ Tőlünk hordták a szódavizet. Az apja nagyon szerette a fröccsöt. Mit tudom én, hogy a többiek nem, itták-e tisztán azt a lőrét, amit a hegyoldalban termelnek… Én nem merném a tűzbe tenni egyikükért se a kezemet. Olyan volt néha az a lány, mint akinek nincs ki a négy kereke.

‒ A Gyöngyiről beszéltek? ‒ lépett ki a bolt ajtaján a cukrász felesége. ‒ Vasárnap esténként odajártak hozzánk a barátnőivel. Én szolgáltam föl nekik a krémest, meg a tonik-vodkát. Amit én ott fél füllel hallottam, amikor ezek már úgy igazi jókedvre derültek… Attól már a szerényebb fiúk is fülig pirultak volna… A Papp Jóska helyében meg szétrúgtam volna a seggét, amikor bejelentette, hogy terhes.

‒ Az ‒ kontrázott rá Balláné. ‒ Még hozzá túl a negyedik hónapon. Nem vette észre a drágám…

‒ Az én lányommal, a Piroskával egy osztályba jártak ‒ mondta Balláné. ‒ Meg egy ideig a szomszédban is laktak albérlőként az anyjával, amikor az öreg Rádai rajtakapta az asszonyt a fuvarossal, aztán kidobta őket a házból. No, csak azt akarom mondani, hogy hallottam, meg láttam én ott egyet, s mást… Az a lány soha nem tudott kérni, csak akarni. Az anyja meg adta alá a lovat, mondván, hogy csak azok tudnak érvényesülni az életben, akik tudják mit akarnak, és azt meg is teszik. Hát ez aztán megtette!

‒ Pletykapad vége! ‒ lépett ki a bolt ajtaján Terike, a tulajdonos. ‒ Látom, ott jön a Jóska anyja a templom mellett. Nem szeretném, ha meghallaná, hogy ti is rajtuk köszörülitek a nyelveteket. ‒ Ezzel söprögetni kezdte a bolt előtti járdát, az asszonyok meg tovább fonva a pletyka fonalát, elindultak a piactér irányába.

*

Papp Jóska csak ült a fotelban, mint egy faszent, és maga elé meredve próbálta összerakni a történteket. Időnként elakadtak a gondolatai. Miután a körzeti rendőr, a Bács Feri többszöri nekigyürkőzés után hebegve-habogva elmondta mi történt abban a bizonyos Balaton-parti motelban, csak a kezét nézegette, meg a csillárt a plafonon. Egyetlen artikulált szó sem hagyta el az ajkát. Kivéve azt a hatalmas üvöltést, hogy „megfojtom azt az útszéli szajhát!” Talán el is rohant volna, hogy megtegye, de a rendőr tapasztalt ember volt, eleve vitt magával két erős legényt, meg a körzeti orvost. A férfiak lefogták, az orvos meg belenyomott a vénájába valami bivalyerős nyugtatót. Attól aztán úgy aludt másnap délig, mint a tej. Amikor fölébredt, azt se tudta hol van. Az anyja ápolgatta, nyugtatgatta, az apja meg ott sertepertélt az ajtó körül, nehogy kimenjen. Neki is könnyben úszott az arca, és fejcsóválva motyogta maga elé: „mit vétett neki az a drága kis csöppség, a Timike, a kisunokám? Az a kis mosolygós angyal… Átkozott légy, Rádai Gyöngyi, aki képes voltál ilyen szörnyűségre! Ekkora vétket az Isten se bocsáthat meg! De szívesen lennék a hóhérod, vagy legalább az ördög odalent, aki a rotyogó szurkos üstben főzi a lelkedet!”

*

Az öreg Papp Jóska megbecsült iparosember volt a környéken. Asztalos, aki a saját műhelyében dolgozott. A környező falvak házainak ajtaja, ablaka mind az ő keze munkáját dicsérték. Büszke is volt a műhelyére, meg a családjára. Amikor a Jóska gyerek megszületett, elhatározta, hogy ha felserdül, maga mellé veszi a műhelybe, és mindenre megtanítja, amire egy jó iparos embernek szüksége lehet. De ha még esze is lesz a fiúnak, taníttatni fogja. Ne iparos legyen, hanem igazgató. Egy nagy faipari cég, a Papp és Fia Művek igazgatója…

Kérése odafönt meghallgatásra talált. Jóska, az idősebbik fia tehetséges gyereknek bizonyult, dicsérettel érettségizett a városi gimnáziumban. Igaz, a famunkához nem sok vonzalmat érzett. Annál inkább érdekelték a motorok, meg az autók. Autóipari mérnök lett.

‒ Ügyes fiú ‒ mondogatta büszkén a barátainak ‒ Már tizenhat éves korában ott szerelgette a lerobbant autókat az udvar sarkában. Még a karosszériát is kikalapálták a haverjaival. Azóta egy fillér zsebpénzt sem fogadott el tőlem. Volt úgy, hogy ő segített ki engem, ha pillanatnyi pénzzavarba kerültem.

A kisebbik fia, a Peti se esett messze a fájától. Őt nagyon érdekelte a famunka, de nem a gyalu, meg a fűrész, hanem a véső. Még húszéves se volt, amikor a faluházban kiállítást rendeztek a faragásaiból,  később meg a két Papp faragott bútoraiból.

Nem is lett volna semmi baj, ha ez a Rádai lány nem akaszkodott volna a Jóska nyakába. De úgy rátelepedett, mint piaci légy az apadt húsra. Utána ment a diszkóba, a városi bulikba, a cukrászdába, mindenhová. Tetszett neki a mérnök úr csillogó-villogó, fényesre polírozott kocsija, a nagyvonalú modora, meg alapvetően jóképű, jó kiállású gyerek is volt a Jóska. Neki meg az tetszett, hogy ha megállt a cukrászda előtt, kérés nélkül bepattantak a lányok a kocsijába, aztán kedvére válogathatott köztük. Szépen alakult a karrierje is, hiszen huszonhat évesen ő lett a német autógyár városi üzemének egyik gyártásvezetője. A lányos anyák szemében meg a legjobb parti. Mondta is neki az anyja, ahányszor kilépett a kapun:

‒ Nagyon vigyázz magadra, kisfiam, mert ezek a falusi boszorkányok mind azon mesterkednek, hogy az ő tenyeres-talpas leánykájukat vedd feleségül. Behálóznak, mint a pók, aztán kiszívják a véredet. Ott van ez a Rádai lány is… Látom én, hogy riszálja a seggét, ha meglát. Egy anyának van szeme az ilyesmihez. Meg ismertem az anyját is. Olyan volt, mint az egyszeri kertészlány. Egyik melegágyból a másikba.

‒Rémeket látsz, édesanyám! ‒ hárította el a fiú az asszony aggályait. Mi a fenének kötném le magam huszonévesen egy nő mellett, amíg akár naponta választhatok a legszebbek közül? A Gyöngyit meg hidd el, jobban ismerem, mint kellene. Tudok bánni vele. Meg a többivel is. Aztán majd ha egyszer már kihullott minden szál hajam, és porcelánból lesznek a fogaim, odaállok az anyakönyvvezető elé, és eladom magam valakinek, aki megérdemel. Mondjuk egy francia autógyáros lányának, vagy egy német milliomos özvegyének.

‒ Butaságokat beszélsz, fiam! ‒ csóválta a fejét Pappné. ‒ Én ebben a házban szeretném dajkálni az unokáimat, és itt akarok diótortát sütni a születésnapjukra.

‒ Ennek semmi akadálya, édes jó anyám, de ezt beszéld meg a Petivel. Én ennél többre vágyom.

*

A piactér sarkán állt egy betonasztal, előtte, mögötte pad. Hajdan a gombásasszony ült mellette, aki kosárból árulta az erdőben szedett gombát, meg szakértőként átnézte a többiekét is. Mióta eltemették, az asszonyok gyűltek itt össze szombat reggelenként, hogy kicseréljék a legújabb értesüléseiket. Volt is miről beszélni, hiszen az öreg Rádai újra visszafogadta az újfent hűtlenné lett asszonyát. A rendőr az éjjel két tyúktolvajt fogott, a Papp Jóska meg állítólag átpártolt a szőke titkárnőhöz, és állítólag össze is költözött vele valami városi albérletben.

‒ Gondoltátok volna, hogy a Soós gyerek, meg az a vörös csaj lopja a tyúkokat? ‒ kérdezte meglepetést színlelve a kövér Takácsné. ‒ Olyan becsületes mindkét család…

‒ Na ja ‒ kontrázott rá a szódásné. ‒ Amíg nem lettek munkanélküliek. Pénz nélkül a harang se szól… És mit szóltok a Papp Jóskához? Szőkére váltott a mérnök úr. Csoda lesz, ha meg nem öli érte ez a gyöngyszem…

‒ Én már semmin se csodálkozom ‒ húzta el a száját Marika. ‒ Már az óvodába is az én kislányommal járt ez a dilis csaj. Már ott is kirítt a többi közül. Mit akar ez a Papp Jóskától? Tudom, ne mondd ki! Könnyen lecsúszik a bugyija. Aztán mi van még? Kimaradt a gimnáziumból, mert nehéz volt neki. Jó, átvették a szakközépiskolába. Ott meg a drogozás miatt tört ki a balhé.

‒ Meg a tornatanárt is kirúgták, akivel lefeküdt ‒ állapította meg Balláné. ‒ Aztán meg hónapokra eltűnt azokkal a hajléktalan srácokkal. Egyáltalán befejezte az iskolát?

‒ Úgy tudom, magántanulóként a következő tanévben ‒ vélte a cukrászné. ‒ Hozzánk is ajánlották, de én megmondtam a férjemnek, hogy ha ide veszi, én csomagolok.

‒ Úgy emlékszem, a kábítószer miatt le is csukták. A pszichiátrián kellett letöltenie a büntetését ‒ tette hozzá a mindentudó Nagyné.

‒ És te ezt honnan veszed. Ott voltál vele? ‒ bökte oldalba Takácsné.

‒ Na hallod, rendőr a szomszédom…

‒ Fogadjunk, hogy holnapután kiderül, hogy terhes! ‒ nyújtotta előre a kezét nevetve Balláné, de senki se akart fogadni vele.

*

Néhány nap múlva valóban megjelent Papp Jóska lakásán Rádai Gyöngyi és a körfolyosón állva üvöltötte a szőke nő képébe, hogy ő bizony terhes a mérnök úrtól. De ez még csak a kezdet volt. A buszmegállóban támadt rá Jóska anyjára, és üvöltve, hogy még a kocsmában is hallják, közölte vele, hogy itt van a Jóska gyereke a hasában, és meg is fogja szülni. Akkora gyerektartást zúdít majd a nyakába, hogy arról koldul az egész família. Az asszony szó nélkül összecsuklott. Két hétig ápolták a városi kórházban, aztán meg a körzeti orvos járt ki hozzá naponta. A kaput kulcsra zárták. Se ki, se be nem járt rajta senki. Csak a műhelyben dolgoztak a gépek.

Attól kezdve Jóskát se látták a környéken. A mindentudó asszonyok szerint úgy elszégyellte magát, hogy a képét se merte bedugni a faluba. A terményboltos Kati ugyan megesküdött rá, hogy szerda este látta a kocsiját a ház előtt, de sötétedés után jött lámpa nélkül, hogy ne lássák. Rádai Gyöngyiről se szólt a fáma, pedig szívesen megfigyelték volna, hogyan kerekedik a kis pocakja.

Szokatlan csend ült a falura. Elfogytak a tyúktolvajok, a kocsmában se bicskáztak meg senkit, az asszonyoknak nem volt miért kiülni a pletykapadra. Így ment ez heteken, hónapokon át, mígnem valaki, aki ugyan csak hallotta, de megesküdött rá, hogy igaz, miszerint Papp Jóskával megcsinálták a városi kórházban az apasági tesztet és kiderült, hogy tényleg ő a tettes. Hiába mondta a községi orvos, hogy apasági tesztet csak a szülés után lehet csinálni, ez senkit se érdekelt. Nem az a fontos, hogy ki csinálta és hogyan, hanem az, hogy ki az az ügyvéd, aki fölvállalta a pert. Azt is tudni vélték, hogy Pappék is beadták a derekukat, és egy hétköznap délelőtt a városházán két tanú jelenlétében összeadta a fiatalokat az anyakönyvvezető.

‒ Ez mind semmi ‒ húzta el a száját a kövér Takácsné. ‒ Azt mondják, már meg is született nyolc hónapra a gyerek. Alig volt másfél kiló. Kislány. Nem hasonlít a Jóskára.

‒ De legalább neve van a gyereknek ‒ vélte a szódásné. ‒ Különben meg tudjátok, hogy hetedíziglen…

‒ Az, meg az ágydeszka ‒ vágott a szavába negédes mosollyal Balláné. ‒ Én meg azt hallottam, hogy külön ágyban alusznak. A Jóska már be is adta a válópert.

‒ Mi mást tehetne, ha meg akar szabadulni tőle? A kocsija, meg a fél fizetése így is rámegy a perköltségre. Aztán még jön az ügyvéd…

*

A bíróság körültekintően, de lassan dolgozott. Egyik részhatározatával ideiglenesen az apánál helyezte el a kislányt, mivel az alperes anya nem jelent meg a tárgyaláson, és a pillanatnyi tartózkodási helye se volt egyértelműen meghatározható. (Balláné megesküdött volna rá, hogy egyik este, úgy erős félhomály volt már, amikor látta a kocsma előtt a régi hajléktalan haverjaival. Erre az esküre azonban nem tartott igényt a bíróság.) Így aztán jobb híján az apai nagymama gondjaira bízták a gyereket, míg egyértelműen tisztázódnak a körülmények.

Gyöngyi a következő tárgyaláson se jelent meg, ami alig tíz percig tartott, ugyanis a bíró megállapította, hogy az idézést kézbesíthetetlenség okán visszaküldte a posta. A közben eltelt hónapok alatt a mérnök úr tisztázta a félreértést az aranyszőke titkárnővel, és elhatározták, hogy mihelyt lezárul ez a megalázó bírósági ügy, a cég vezérigazgatóságán áthelyezésüket kérik valamelyik németországi telephelyre, és ott fognak összeházasodni. Természetesen a kislányt, Timikét is magukkal viszik. A gyereket is igyekeztek hozzászoktatni az új helyzethez. A hétvégeket a faluban töltötték, német szóra tanították Timikét, és a szőke asszonyt muternak kellett szólítania.

‒ Ha ezt megtudja az a kis rüfke ‒ súgta a köztudott titkot a többiek fülébe Marika, a jól értesült ‒ vagy bekattan, és fölgyújtja a Pappék házát, vagy a nőt öli meg, de ekkora pénzről nem fog szó nélkül lemondani.

Ő azonban a két lehetőség közül a harmadikat választotta. Egy ügyvéd által fogalmazott pecsétes levélben felsorolta az összes ide vonatkozó törvénycikket és rendeletet, mely szerint őt illeti a gyerek felügyelete és az ezzel járó összes anyagi juttatás. Mindezt hajlandó személyes tárgyalás útján megvitatni, sőt a kislány elhelyezésével és felügyeletével kapcsolatban is hajlandó bizonyos engedményekre. Ehhez azonban személyes érdekegyeztetésre van szükség, valamint arra, hogy a hétvégén kettő, az az kettő napra elvihesse magához a kislányt. Szombaton délután egy órakor egy ezüstszürke Opel gépkocsi fog megállni a kapujuk előtt. Ott lesz az ügyvédje, és ő maga egy férfi kísérővel. Elvárja, hogy jelent legyen a felperes ügyvédje is, aki írásos dokumentum kíséretében adja át a gyermeket a két napra előkészített ruházatával egyetemben. Mindössze öt percet hajlandó várni. Ha a felperes nem hajlandó elfogadni az előzőekben vázolt feltételeket, minden következmény az ő lelkiismeretét terheli.

Pappék mint dermedt madarak a havas ágon, úgy bámultak egymásra a levél olvastán. Fogalmuk se volt, mitévők legyenek. A Peti gyerek rendőrért kiáltott, a nagymama két karjával védte mit sem sejtő unokáját. Jóska falfehér arccal nézte a papírlapot, és nyugalomra intette a családot.

‒ Gondoljuk át hideg fejjel! ‒ törölte meg gyöngyöző homlokát. ‒ Végtére az ő gyereke is. Szíve joga, hogy lássa.

‒ Te még ezek után is hajlandó vagy megbízni benne! ‒ állt elé az öccse. ‒ Nem látod, hogy őrült?

‒ Dehogy bízom ‒ dadogta a másik ‒, de hát itt lesz az ügyvéd, meg mi is… Ha nem hozza vissza vasárnap öt óráig, azonnal riasztjuk a rendőrséget. Tudod mit? Megmutatom a levelet Bács Ferinek, a rendőrnek. Nem árt, ha ő is tud róla.

‒ És miről akarsz tárgyalni vele?

‒ Én? Semmiről. Az a bíróság dolga.

*

A rendőr tehát tudott a dologról. De hogy az asszonyok honnan tudták meg a titkos találka időpontját, az örök rejtély marad. Az viszont tény, hogy mindent láttak, hallottak. Talán még azt is, ami meg se történt. Vasárnap délután öt órakor pontban ott szurkoltak a kerítés mögött az aranyeső bokroknál, nehogy lemaradjanak valamiről. De hiába vártak, nem jött az ezüstszürke Opel. Elmúlt már este nyolc óra is, amikor a körzeti rendőr kocsija begurult a ház elé. Balláné rögtön gondolta, hogy valami nagy baj történhetett, mert vele jött az orvos, meg két henteslegény kinézetű férfiember is. Hogy odabent mi történt, nem tudhatja, mert amikor közelebb settenkedett, előlépett az egyik férfi a kapu melletti bokor mellől és azt mondta:

‒ Tessék kérem tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló!

*

‒ Nekem mindent elmesélt a Bács Feri ‒ mondta másnap a betonasztalnál a hosszú hajú Nagyné. ‒ Ő a szomszédom, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Tudja, hogy nem mondom el senkinek.

‒ Nem kell a rizsa ‒ bökte oldalba izgatottan a cukrász felesége. ‒ A lényeget mondjad! Hová vitték a gyereket?

‒ Valami Balaton-parti motelba. Ilyenkor ott már nem nagyon van vendég, legföljebb egy-két horgász.

‒ És? Mi történt vele? Mondd már!

‒ Semmi. A Gyöngyi meg az ügyvéd tárgyalgatták, hogy mit lehet tenni…

‒ No, meg gondolom, iszogattak, füvezgettek, szexelgettek egy kicsit. ‒ vélte Marika, a szép asszony.

‒ Na hallod, ha már ki volt fizetve a szoba…

‒ Mondjam, vagy csámcsogni akartok rajta?

‒ Mondjad, mondjad! Majd kilyukad az oldalunk a kíváncsiságtól!

‒ No, szóval vasárnap délelőtt történt, hogy beszélgetni akartak a kislánnyal. A fene tudja, mit akartak megtudni attól az alig kétéves gyerektől. Lényeg az, hogy elkezdtek fényképeket mutogatni neki. A Jóskát rögtön fölismerte, hogy az az apu. A nagyanyjáékat is. A Gyöngyi képére viszont hiába mutogattak, hogy az anyu, meg se mukkant. Hanem amikor a szőke csajt mutatták neki, rögtön fölnevetett: muter! Előtte ettek valamit, vagy vágtak, a fene tudja. Lényeg az, hogy ott feküdt az asztalon a kés. Ez a hülye csaj elszállt a muter szótól és elkezdte a késsel szurkálni a képet. Az ügyvéd megpróbálta kivenni a kezéből, de nem bírt vele. Ettől még jobban begorombult a Gyöngyi és elkezdett ész nélkül csapkodni, hadonászni a késsel. Többször is eltalálta szegény gyereket. Azonnal szörnyethalt.

‒ Te jóságos Isten!.. ültek le falfehéren az asszonyok. ‒ A saját gyerekét?…

‒ Igen. És aztán kiszaladt a partra a késsel a kezében. Ott rohangált föl-alá, míg el nem fogták a rendőrök.

‒ Mondott valami?

‒ Igen. Azt üvöltötte, hogy az ő gyereke ne nevezzen muternak egy szőke kurvát!