Szabadnapos volt. Sütött a nap, s bár ráért, korán kelt, felöltözött, kiült a ház elé. A posta korán érkezett. Sok volt, apró borítékok, reklámújságok begyűrve az amúgy sem szabványos ládikába.
Kiemelte, csoportosította őket, közben eszébe jutott az a nap, az az aprócska csínytevés.
A gyakorlati órát ellógta a többiekkel együtt, elindultak ugyan, de már nem értek oda, nem is mentek be. Útközben utolsó fillérein vett még egy Sport szeletet, gyorsan befalta, s mert szabadulni akart a szeméttől, hát gondosan összehajtotta, és betuszkolta a postaláda keskeny résén a többi fontos küldemény közé. Apróság, most mégis ez jutott eszébe a postaládában talált mindenféle gyűrött papírról, az olvasástól elment a kedve, nézett ki mélán az utcára, egyéb emlékek között kutatott a fejében. A tegnap még nem ülepedett le, a holnapra gondolni sem mert, szemezgetett mégis a hírek között, s néhány korty kávé után már derűsebb arccal elhatározta: ezentúl elképzeli a múltat, s emlékezik a jövőre. Esni kezdett. Behurcolkodott gyorsan a házba, az újságokat kint hagyta, nem fontosak a hírek, majd újraalkotja az elszökött idő történéseit…
*
Amikor belefogtam e kispróza megírásába, csak egy helyzet lebegett a fejemben, és hogy valahogy bele kell illesztenem egy számomra fontos sort, ami talán önmagában állva is elég erős, de így beágyazva egy banális történésbe, több értelmet és érthetőséget nyer, az eredeti mondat így szólt: A múltat elképzeli, a jövőre emlékezik. Mint a fantasztikus novellákban, melyeket múltidőben írnak, de a jövőben játszódnak. Költői gesztus, lírai paradoxon, és akkor talán különösebb történet sem kell, csak hogy ez a mondat szerves része legyen a már-már karcolatnyi rövidségű írásnak.
Legfrissebb hozzászólások