Közeleg a tél, fájdalommal
teli hópihék szúrják meg arcom,
s könnyként folynak szét.
Tavasszal is vártalak, bimbók
közt vágytalak, s tövisként
fúródtam a puha földbe.
Nyáron égetett egy álom,
hogy újra láthatlak, s szétporladt
sziromként fújt el a szél.
Ősszel az esőzáporral siratlak,
a felhő avarral betakargat,
de didergek egyedül
az égi paplan alatt.
Múlnak az évek, az élet,
egyre távolodsz, futok
utánad emlékeimben, s
egyre fázom, árván várlak és
szomjazom rád, nem hallod?
A kevesebb is elég volna –
mondogattad, de nem tudok
másképp, egyetlenem, s ha
már én nem kellek, kelljenek
a soraim, melyekkel tele
kockás füzetem. Ez mind? –
kérded, bár sejted, igen, ez mind
Te vagy nekem.
Közeleg a fagyos évszak, egyedül
a szívem meleg ilyenkor, ezért,
ha kioltod melegét,
a fehér elmúlás vesz
körül, s kővé dermedten várom
a tavaszt, de már remény és
vígasz nélkül.
Legfrissebb hozzászólások