Sok könyvről szokás elmondani, hogy a Biblia után a legtöbb példányban kelt el; Jacob és Wilhelm Grimm mesegyűjteményéről is ezt tartják. Aki nem hiszi, járjon utána: az eredeti és átdolgozott Grimm-meséket egymilliárdnál is több példányban adták ki, ötvennél is több nyelven és húszezer kiadásban! Németből lefordították bengáli, tadzsik és szuahéni nyelvre is, de jelentőségük abban áll, hogy kincseivé lettek az egyetemes kultúrának.
Jacob Grimmről csakis öccsével együtt beszélhetünk, annyira összefonódott a fivérek munkássága. Amikor nekifogtak a mesegyűjtésnek, az idősebb fiú alig múlt 22 esztendős, a fiatalabb kereken 21 éves volt. Érdekes, milyen nehéz volt a Hanau városában született fivéreknek a rablóktól és a mondáktól hemzsegő Spessart-hegyvidéken mesélőre bukkanniuk. Vagy talán érthető ez a tartózkodás? A napóleoni háborúk idején is parázslott volna a német erdők alján a boszorkányüldözés emléke? A lelkekben égett még a máglyák rémülete?
Valóban, minden mese telis-tele van pogány motívumokkal, már ha a „pogány” szó jelent valamit. A mesékre a falusi papok ferde szemmel néztek mindenesetre; a történetekben nem szerepelt az Isten; itt a sárkányoknak, ősz öregembereknek, bibircsókos orrú anyókáknak és varangyos békáknak van mágikus ereje, no meg a legkisebb fiúnak, aki mindig megszerzi valahonnan a ködsipkát, a varázsige vagy csodatévő fegyver birtokába jut, csellel vagy jótettel.
Ami keveset tudunk a Grimm testvérek mesemondóiról, az is meseszerű. Névtelen szegényemberek; egy öreg juhász például csak akkor nyitotta szóra a száját, ha előbb egy palack aranyló rajnai borral ajándékozták meg az ifjak. Egy vén huszárral pedig egy kisvárosi vendégfogadóban találkoztak; ott kuporgott fázósan az öreg obsitos a sutban: ő egy kopott nadrágért állt kötélnek, hogy abban bolyongjon tovább Germánia országútjain. Kassel városában, az aggok menhelyén találtak a fivérek egy vénséges vén anyókát, aki olyan rút volt, akár a mesebeli vasorrú bába, szívesen is mesélt – de csak gyermekeknek. A Grimm testvérek cselhez folyamodtak. Kölcsönkérték a kasseli tanárember három kisgyermekét, a szobácska sarkát elkerítették valami kopott bársonyfüggönnyel – amögött kuporgott Wilhelm, mert a komoly Jacob nem ment bele a tréfába; ezen a rejtekhelyen körmölgette a szavakat az ifjabb Grimm, lúdtollal és gyertyavilágnál.
Ott volt azután egy névtelen szabó felesége. A jóasszony egyik mesét mondta tollba a másik után, csak úgy szívességből, igen készségesen. Úgy csicsergett a szabóné egy hosszú héten át, mint valami kedves kis gépezet, és még a komoly Jacob is mosolyra húzta a száját, azon csodálkozva, hogy itt ugyan nincsenek mesevariánsok, vagyis változatok, mert az asszony akár tízszer is elmondta ugyanazt a mesét – pontosan ugyanazokkal a szavakkal.
Ötévnyi gyűjtőmunka végeztével az eredmény: 86 mese, ami igazán nem sok, de a Grimm testvérek gondosan egybevetették a különféle változatokat, tudományos kommentárokat fűzve a hallottakhoz. Ezekben a háborús években, amikor Napóleon seregei véres sávokat szántottak Európa testén, nem is álmodtak róla, hogy sajtó alá rendezhetik a gyűjteményt. A sok száz papírlap fölkerült egy porlepte polcra, a kéziratkötegre is por telepedett, a paksaméta tetején pedig pók ütött tanyát, és ivadékai tán a mai napig is ott szövögetnék hálójukat, ha nem toppan be a fivérek kasseli szobájába egy fiatal, izzó lelkű romantikus költőbarátjuk, Achim von Arnim. Ott unatkoztak hárman egy téli estén, Arnim népdalgyűjtési szenvedélyéről mesélt nekik, amikor Wilhelm levette a polcról a papírlapokat, Jacob pedig előadta: az ő elgondolása szerint a mesék és a mondák alkotják az irodalom ősalapját, sőt van bennük valami mélységes misztikum is: a mesék ugyanis egy ős-európai vallás emlékei lehetnek; a manó-, boszorkány-, sárkánymotívumok őrzik a legősibb népi hiedelmeket az Uráltól a Pireneusokig. Arnim, aki épp akkoriban „fedezte fel” a népet, ujjongva kiáltotta: „Micsoda csodálatos történetek!”, azzal már ajánlkozott is: tud ő egy nyomdászt Berlinben, a porosz királyság fővárosában, aki a meséket bizonnyal közre is adja, ha megfizetik érte.
Néhány nappal 1812 karácsonya előtt, amikor Napóleon Mologyecsno orosz falucskából tudatta a Nagy Hadsereg, a Moszkva ellen vonult Grande Armée sanyarú sorsát, Berlinben már könyvkötő inasok munkálkodtak a „Kinder- und Haumärchen” (Gyermek- és házimesék) első kötetén. Szerepel itt számos gyermekkori ismerősük, Hänsel és Gretel (Vagyis Jancsi és Juliska), elébük libben Hófehérke és a hét törpe, mulattat Hüvelyk Matyi, aki ott ravaszkodik a tehén gyomrában, s a toronyszoba ablakából a földig bocsátja alá szőke hajfürjeit a világszép Rapunzel. Még két kötet követte az elsőt: 1814-ben a második, 210-re szaporítva a mesék számát, 1822-ben pedig a kommentátorokat tartalmazó pótkötet, ami a tudósokon kívül máig sem érdekel senkit. Pedig ebben fejti ki elméletét Jacob Grimm, aki még azt is megszámolta, hogy a Csipkerózsika-történetnek van a legtöbb változata német földön (345), az alvó szépség pedig mi más is lenne, ha nem egy kereszténység előtti termékenység- és feltámadásmítosz emléke, ahol a herceg csókja jelzi a tavasz ébredését, amint a varázslónő rokkájának halálos tűszúrása a telet és a halált.
Így kezdődött hát a Grimm testvérek munkássága, mert ami ezután következett, már nem gyermeki füleknek való. Jacob és Wilhelm, ez az egymáshoz annyira ragaszkodó, mégis annyira ellentétes két zseni ugyanis nemcsak tizenkét nyelven írt és olvasott, hanem minden tekintetben a tudomány embere volt, amiről a meséiken nevelkedett nemzedékek megfeledkeznek. Mindig Jacob adta – divatos szóval – a koncepciót, Wilhelm pedig, a remek stiliszta, formába öntött komolyabb témákat is, mint a népmesék. Egyébként csaknem 30 éves korukig mindkettőnek hivatalt kellett vállalnia. Jacob Kassel városában, a vesztfáliai királyság hadügyminisztériumában tologatta az aktákat, 1808-tól pedig Jeromos királynak, Napóleon 38 (!) évvel fiatalabb öccsének volt a könyvtárosa, majd követségi tanácsos az Európa térképét átrajzoló bécsi kongresszuson, ismét könyvtáros Kasselban, Hessen fővárosában, és csak 1830-ban került Wilhelm öccsével együtt a híres göttingai egyetemre, ahol korábban is annyi protestáns magyar diák tanult.
A két Grimm nem volt könyvmoly, mert amikor a hannoveri király, Ernő Ágost fölfüggesztette kis országában az alkotmányt, hét férfi is akadt német földön – hét, akárcsak a mesékben -. aki fölemelte szavát a polgári szabadságjogokért. Hét professzor, név szerint Albrecht, Dahlmann, Ewald, Gervinus, Weber – és a két Grimm testvér. Így is nevezik a hét hőst mindmáig; die Göttinger Sieben, a göttingai hetek. A két Grimm testvért szélnek bocsátották, Jacob csak 1841-ben kapott biztos állást a berlini Tudományos Akadémián.
Mit alkotott Jacob Grimm a mesegyűjtésen kívül? 1816-ban és 1818-ban adta ki a német mondák könyvét („Deutsche Sagen”), roppant hatást gyakorolva a német irodalomra, képzőművészetre, oktatásra és közgondolkodásra. Hogy azután a későbbi rossz értelmű történeti szimbolikának is egyik forrása lett a munkássága, igazán nem az ő hibája. „Ónémet Erdők” (Altdeutsche Wärlder) címen nagyjából ugyanekkor tudományos folyóiratot is adott ki, négy részben pedig sajtó alá rendezte a német nyelvtörténeti kutatások alapját alkotó „Deutsche Grammatik” vaskos köteteit, 1819 és 1834 között.
De a fivérek tudományos fő műve a nagy német értelmezőszótár, a „Deutsche Wörterbuch” megindítása. Jacob körmölte le az első, a harmadik, részben a negyedik kötet millió betűjét, Wilhelm pedig a második kötet szerzője. Jellemző a két fivér hangyaszorgalmára, hogy a tizenhat kötetes nagyszótár csak 1961-re készült el, 1961-re, vagyis az első kötet megjelenése után 109 esztendővel, de persze csak úgy, hogy német nyelvészek egész nemzedékei munkálkodtak az anyaggyűjtésen és a meghatározásokon, sok száz segítőjükkel.
A jó kedélyű, de gyenge testalkatú, egész életében asztmás rohamoktól gyötört Wilhelm egyébként boldog házasságban élt feleségével és három gyermekével, de sohasem vált meg a komoly Jacobtól, akivel egy fedél alatt lakott. Wilhelm halt meg előbb, 1859-ben, Berlinben, 73 éves korában. A magányos agglegény, Jacob négy évvel élte túl poétikusabb hajlamú öccsét. 1863. szeptember 13-án jutott a német nagyszótár F betűs szavainak utolsó harmadáig, s a „Frucht”, vagyis a „gyümölcs” szó értelmezését körmölte, amikor előrebukott az asztalra, ujjai közül pedig örökre kihullott a toll.
Jacobot nevezik a modern germanisztika megalapozójának, vagyis ő teremtette meg a német nyelv- és irodalomtudományt. Elméleteinek egy része fölött elszállt az idő, de az alapvetés dicsősége az övé. Visszatérve végül a tudományos hatásáról a Grimm-mesék valóságos vagy vélt hatásaira, pedagógusok és lélekbúvárok nemzedékei állították, hogy a népmesékből Grimm-mesékké átdolgozott történetek rossz hatással vannak a kicsinyekre. Merthogy a „hősök” között sok az emberi szörnyeteg, aki kannibalizmusban, gyilkosságban, csonkításban vétkes, a 210 történet között akad szép számmal rémmese (német szóval Schreckenmärchen), amelyben hemzsegnek a csonka tornyokból aláhulló, emberi koponyákkal tekéző félemberek, a gyilkos hajlamú szülők, a mézeskalács ház bábáját elevenen megsütő ravasz kisgyermekek, vagyis hát Jancsit és Juliskát nem is kicsinyek szórakoztatására szánták, hanem hosszú téli estéken borzongatták ilyen históriákkal a fonóbeli lányokat idősebb özvegyek, vagy a Fekete-erdő eldugott falvaiban a parasztcsaládokat a kemencepadkán melegedő kiszolgált katonák.
A Grimm fivérek védelmezői viszont fölemlítik, hogy még a rémmeséknek is mindig morálja van (különben is, a 210 mese között igen sok a humoros hatású), a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. A mesékben alig titkolt a lélektani ráhatás: a középkori anyák úgy igyekeztek önbizalmat önteni szegény, vézna, néha testi hibás gyermekeikbe, hogy példaképeket állítottak elébük, a Fanyűvőn vagy Erős Jánoson kívül például Hüvelyk Matyit, aki pöttömnyi termete ellenére is fönnmarad és gazdaggá lesz, pusztán ravaszsága révén. És az a csodálatos vadász kit is rémítene meg, amikor sok száz mérföldnyi távolságból kilövi a strassburgi toronyóra mutatóján pihenő légy bal szemét? Vagy nem mosolyogtató-e a termetes fickó, aki egyik orrlikát befogva szélmalmot működtet, vagy akár pajtása, aki ha féloldalra csapott kalapját egyenesen a homlokába húzza, olyan hideg támad, hogy a fákról csonttá fagyva hullanak földre a verebek?
És még valami: ezeket a színes történeteket talán az utolsó pillanatban mentette meg Jacob és Wilhelm Grimm az európai kultúra számára, mielőtt a Krupp Művek kőszénfüstje mögött szétfoszlott volna örökre a falusias Germánia. És emellett alig említettük Jacob és Wilhelm Grimm örök érvényű tudományos vállalkozásait.
(Sz.-H. E.)
Irodalom:
Riedl, Sz.: Emlékbeszéd Grimm Jakab felett. Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből 1873.
Rubinyi Mózes: Grimm és Révai. Budapest 1903.
Legfrissebb hozzászólások