George Perkin Marsh élete egy fontos ponton kapcsolódik a magyar történelemhez: isztambuli amerikai követként ő volt az, aki tapintatosan és ügyesen elintézte a török udvarnál, hogy Kossuth Lajos eltávozhasson száműzetése színhelyéről, Kiutahiából, és a Missouri amerikai hadihajó fedélzetén, 1851 őszén elindulhasson angliai és amerikai diadalútjára. Észak-Amerikán kívül viszont jóformán senki sem tudja, hogy Marsh volt a természetvédelem elméleti megalapozója.
A nagy külföldi enciklopédiák George Perkins Marsh (1801-1882) nevénél elsőként említik meg, hogy nyelvtudós és diplomata volt, aki Ember és természet címmel környezetvédelmi témájú könyvet is írt. A szaktudomány – mind a korabeli, mind a mai – némi vonakodással ismeri el, hogy voltaképpen ő vetette meg az ökológia alapjait.
Ennek a tartózkodásnak két oka van. Az első az, hogy Marsh úttörő munkájában sok a hóbortos ötlet. A másik, hogy a szó szoros értelmében dilettáns volt.
Marsh jómódú új-angliai (vermonti) birtokos családból származott, jogot végzett, majd üzleti vállalkozásainak csődje után a washingtoni politika vizein kezdett evezgetni.
John Perkins Marsh
(1801. március 15. – 1882. július 23.)
John Perkins Marsh 1801-ben született a koncertjéről jóval később nevezetessé vált Woodstockban, amely akkoriban még szűz erdőségek között zöldellt, s a családi birtokot csobogó patak szelte át. Apjával sétálgatva figyelhette meg, hogy az erdőirtások miatt az erdős dombvidék lassan az erózió áldozata lesz, és a patak vad folyammá duzzad. A Quechee patak elsöpörte Woodstock ötven kis faházát, sőt a családi kúria kőkerítését is. Akkoriban terjedt el a magas párizsi selyemcilinder Amerikában; nem volt szükség többé az úttörők hódprémes sapkájára, ha pedig úgy hozta a divat, a hódok szerfölött elszaporodtak, s a szűz erdők helyén mocsaras tavacskák terültek el. Marsh az ilyen aprónak látszó tényekre már ifjan felfigyelt, ő ugyanis a tények, és ezek összefüggéseinek megszállottja volt.
A vermonti úriember üzleti vállalkozásai eközben sorra csődöt mondtak, akár vasutak építésébe fektette pénzét, akár olyan márványt fejtetett, amelyre senkinek sem volt szüksége. Ügyvédi vizsgát tett, majd politikus lett (a későbbi Republikánus Párt elődjének, a Whig Pártnak a színeiben), és sok minden, túl sok minden iránt érdeklődött, ami korának tudós köreiben mélységes gyanakvást keltett.
Húsz nyelvet sajátított el (többek között írt egy izlandi nyelvvel foglalkozó grammatikát), értett az építészethez, műtárgyakat gyűjtött, rajongott a földrajztudományért, a történelemért. A kongresszus tagjaként és az első sztambuli, majd itáliai nagykövetként a híres Smithsonian Intézet alapítóinak egyike volt.
A tudósok nem vették komolyan Marshot, amikor a nagybetűs Haladásba vetett hit századában, pontosabban 1864-ben megkongatta a vészharangot: Ember és természet című könyvének lényege az, hogy az ember nem a Föld ura, hanem kizsarolója, s mint már annyiszor, most is elpusztít egy civilizációt, ezúttal a nyugati civilizációt. Vastag, tényekkel zsúfolt könyvében ő alapozta meg a modern ökológia elméletét: s ha nem is így nevezte, érvelésében az ökoszisztéma gondolata is felbukkan. Nevezetesen az a felismerés, hogy az organizmusok kölcsönhatásban vannak a környezeti tényezőkkel, legyenek azok látszólag bármennyire is jelentéktelenek. Az Ember és természet enyhén pesszimista alcíme különben az volt: A fizikai földrajz módosulása emberi tevékenység révén. A Föld kincseinek meggondolatlan kizsarolása – kortársai ezt „Haladás”-nak nevezték – akár végzetes hatású is lehet, érvelt Marsh. A beavatkozás ugyanis érint minden élő és élettelen elemet: halakat, erdőségeket és rovarokat éppen úgy, mint köves hegygerinceket és patakmedreket – így például az erózió hatása az élővilág elpusztulásához vezethet.
Marsh felhívta olvasói figyelmét a múltbeli pusztító emberi beavatkozásokra is: a közel-keleti kultúrák ősi édenkertjei helyén manapság forró sivatagok terpeszkednek, az erdők rengetegjének kivágása után Görögország nagy területein legfeljebb kecskenyájak kóborolnak a kopár sziklagerinceken. Idézte Platónt, a filozófust, aki már több mint kétezer éve megírta, hogy a valaha erdőségekkel borított Attika fűcsomókkal pettyezett hegyvidékké vált, Kínában pedig a juh- és marhatenyésztés miatt óriási térségek váltak pusztasággá. Marsh hasznát vette széleskörű történelmi ismereteinek, és – olasz-török követként terepkutatásainak is.
A dél-itáliai „sarkantyú”, Apulia például egykor sűrűn lakott, buja vidék volt, ahol a bronz- és vaskori lakosság dús gabonatermést takarított be, de a Kr. u. 1300-as évekre a birkanyájak jóformán teljesen letarolták, mint a sáskák. Marsh azt is adatokkal bizonyította, hogy 1300 éven át annyi szarvasmarha, kecske és birka legelt, hogy tönkretették a legelőket a kínai tartományokban, és a filozófus korára a háziállatok száma jócskán megcsappant. A kínaiak ezért – kényszerből – többé már nem marhahússal táplálták gyorsan szaporodó lakosságukat, hanem áttértek a sertéstenyésztésre.
Közel-keleti utazásai során Marsh azt tapasztalta Anatóliában, Szíriában és a fekete-tengeri térségben, hogy az ember gőzgépek és ipartelepek híján is képes volt letarolni a környezetét. Az ókorban Kis-Ázsia, Hellasz, Szicília és Itália provinciái még sűrűn lakott, termékeny területek voltak, „mára” (értsd: az 1800-as évekre) viszont a térség nagy részét meddő sziklagerincek és sivatagok vették birtokba. Amerikai felolvasásai alkalmával emlékeztette kissé fásult hallgatóit: a perzsák, a keresztesek és a törökök siserahadai az állandó háborúk során termőterületeket pusztítottak el, ezért, ahol valaha gazdag kultúrtájak terültek el, mostanra csak néhány beduin vagy olasz kecskepásztor kóborol. Vagyis a következtetés: a környezet pusztítása a történelem során több gazdag civilizáció bukását okozta. A kilátások sem kecsegtetnek semmi jóval, hiszen miért ne ismétlődhetne meg mindez az egykor érintetlen természettel bíró Amerikában vagy Nyugat-Európában?
Marsh gondolataival korának tudománya előtt járt, megelőzte Oswald Spengler pesszimista művét, a Nyugat alkonyát (Der Untergang des Abendlandes) is. De rosszkor, a haladás századának derekán adott hangot félelmeinek. A nagy amerikai fellendülés, a „korlátlan lehetőségek” korában ugyanis ki figyel ilyen mondatokra: „Már most is azt a folyamatot tapasztaljuk, hogy az ember fölfeszíti otthonának (a nyugati civilizációnak) padlózatát, lerombolja a szobájának mennyezetét, kifeszíti ablakait és ajtóit, hogy tüzelőhöz jusson és megfőzhesse ételeit. Csakhogy a világ nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy tétlenül váron az egzakt tudományok csigatempóban születő eredményeire, melyek megteremthetnék a gazdaságosabb életmód kialakítását.”
Amellett, hogy Marsh „unalmas tényekkel” traktálta szűkös olvasótáborát, és felolvasásainak szundikáló hallgatóit, hóbortos ötleteivel csorbította szavainak hitelét. A vadnyugati terjeszkedés hőskorában azt javasolta, hogy a prérin, a nagy amerikai sík vidéken meg kellene honosítani a „sivatag hajóját”, vagyis a tevét. Mivel pedig mindig is irtózott a tengeri utazásoktól, megjegyezte: azt sem bánná, ha sikerülne homokkal feltölteni az óceánokat. Voltak „sztálini” ötletei is a Szuezi-csatorna építésének küszöbén: a Nílust hasznosabb lenne a Vörös-tengerbe vezetni, semmint a mediterrán vizek felé – mondta komolyan.
A roppant tudású Marsh éppen abban különbözött nem kortársától, Charles Darwintól, hogy ésszerű ökológiai elgondolásait nem sikerült logikus rendszerbe foglalnia. Zsenialitása és időszerűsége ezzel szemben abban nyilvánult meg, hogy a Földet egységként fogta föl, gigászi zenekarként, amelynek karmestere a homo sapiens – és éppen ez a baj. Hiszen, ha az embernek nem sikerül saját lakóhelyén harmóniát teremteni, akkor „a pompás hangszerei csupán macskazenét képesek kicsalni a világ melódiáiból”. George Perkins Marsh – mosolyt fakasztó jóslatai ellenére – a környezetvédelem megalapítója volt, az amerikai életrajzi lexikonok így emlékeznek meg róla.
Amikor a hatalmas testű, busa fejű környezetvédő az itáliai Vallombrosában 81 éves korában meghalt, tragikus sorsú ember szállt sírba. Két feleségét és kisfiát járványos betegség ragadta el már sok-sok évvel korábban, a tevék és a Szuezi-csatorna ellenzése, és más furcsa ötletei miatt a tudósok nevetségének tárgya volt. Mégsem tagadható, hogy elméletei korát megelőző vonásokat hordoztak, és agyának zseniális felvillanásai máig ható tanulságokat pattintottak elő. Pedig az a különös férfiú mit sem tudhatott az ózonlyukról, az atomerőművek veszélyeiről, a kőszénfüstnél is tragikusabb légszennyeződésről. De az általa felvázolt rémkép körvonalait azóta egyre erőteljesebbre húzta a Haladás, s környezetünk jövője mind súlyosabban nehezedik gondolatainkra.
Legfrissebb hozzászólások