1784. április 4-én, Háromszék vármegye Kőrös nevű kis hegyi falvában történt, hogy Csoma Sándor szegény sorsú székely határőr és felesége, Getse Krisztina keresztvíz alá tartották második fiukat, Sándort, hogy az a helvéciai (református) hitben igaz keresztyén legyen. Dicső tudósunkról végül azt sem tudjuk biztosan, mely napon és mely hónapban született; a legvalószínűbb, hogy valamikor az év márciusában, így évfordulója az első tavaszi hónap 27. napján van. Családi viszonyairól is csak a tények puszta váza maradt ránk, iskolai éveiről néhány töredékes, későbbi emlékezés.
Egyénisége és jelleme viszont nyitott könyv: hihetetlen igénytelensége, a legszigorúbb aszketizmus, tartózkodó, bár nyájas modor, férfias önérzet jellemezte a deákot is, később a magányos tudóst; az erény ilyen magas fokon már-már ijesztő is lehet. Csoma persze zseni volt, vagy amint a közrendű géniuszokra mondták egykor: őstehetség. Azután öntudatos hazafi is, aki „transylvanus-siculusnak”, erdélyi székelynek vallotta magát; ugyanakkor nem „üres patrióta”, hiszen egész életét a magyar-székely őshaza kutatásának szentelte.
Halhatatlanná lett tibeti-angol szótárával, a tibeti vallás és kultúra kutatásával, ezen a téren a legelső és klasszikus tudós. Holott ő nem Tibet fehér foltjait akarta föltérképezni: az őshazát kereste Ázsia szívében, mindhiába. De egy bizonyos ponton nincs többé jelentősége sikereinek vagy kudarcainak; Csoma pedig elérte ezt a pontot.
Mélységesen szimbolikus rokonának, a monói református lelkésznek az emlékezése Sándorra: „Ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent…; ha egy domb tetejére feljutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt tudni, mi van a második domb mögött s amazon is túl. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.” Beláthatatlan távolságokig, valóban. Térben és szellemileg egyként, s a célt sohasem lelte meg.
Mit tudunk e „hátrányos sorsú gyermek” és halhatatlan eszme éréséről? Az elemi ismereteket Kőrösön tanulta, ebben a „szitakötő” faluban (a Kovászna melletti falucska határőr népe szita- és rostakészítéssel szerzett néhány krajcárt.) Majdnem bizonyos, hogy gyalogos határőr apja köves kis telkén görnyedt tizenöt esztendős koráig, ekkor 1799 őszén került az enyedi Bethlen-kollégiumba. Tehetsége korán kiütközött, ez is bizonyosság. Deáktársai úgy ismerték, mint közepes termetű, sovány, de szívós kamaszt, aki jó úszó és birkózó, de igen komoly és csöndes. Tudjuk, hogy fekete hajú, magas homlokú férfi volt, fekete szemében „kedves melancholiával”. Hallunk erényeiről: szorgalmáról és takarékosságáról; a szegény szolgadeáknak mindig volt kölcsönözni való pénze, de elfogadni semmit sem fogadott el ingyen. Vagyis hát „vastag vérű” fiú volt: nyakas, önérzetes, igénytelen, fekete kenyérrel, túróval, gyümölccsel táplálkozott, hússal ritkán élt „hevítő itallal” soha. „Rendesen a kopasz földön vagy deszkapadozaton hált”, kilencven társa közül első minden tantárgyban, latin nyelvben és „római literatúrában”, magyar fogalmazásban. 1807-ben végezte el a „gymnasialis osztályokat”, vagyis már 23 éves ifjúként, és társai szerint ekkor ébredt föl benne „legelső vágy, Ázsiát egykor béutazni”.
Miért? A Felvilágosodás korában minden – megvilágosodni látszik. A svéd Linné, íme, rendszerbe foglalta az állatvilágot, a francia Buffon és a német Blumenbach – úgy vélte – ismeri a természet és az emberiség teljes történetét. A figyelem a nyelvek s a nemzetek eredete felé fordul, főként a rabláncon élő kelet-európai és balkáni népek keresnek dicső ősöket. Kik lehetnek például a magyarok (és székelyek) ősei? Töredékes tények keverednek még puszta spekulációval. A tudós jezsuita, Sajnovics János, egy távoli norvég szigeten, Vadőn jut furcsa fölfedezésre: a lappok és a magyarok nyelvében néhány szó egyezést mutat. Finnugor lenne a magyar nyelv alapszókincse? Merész gondolat; a „halzsíros finnugor atyafiság” puszta gondolata fölháborítja az őskutatókat. Dühödten inti honfitársait Barcsay Ábrahám:
Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lappóniából hurczolja nyelvünket.
Nem, a magyarság ősei minden bizonnyal vitéz törökök, a székelyek pedig Csaba hun királyfi ivadékai.
Csoma Sándor 1815-ben tette le a nyilvános szigorlatot mint a „költészeti osztály közönséges tanára”, s ha nem is tudjuk, mit gondol a történelmi fordulatról, hogy a francia forradalom utolsó nagy lángja is ellobbant, azt tudjuk, hogy az enyedi kollégium, angol segélyből részesülve, a híres Göttingába küldhette néhány kiválóan végzett diákját. 1818 őszéig, 34 esztendős koráig, továbbtanulhatott Csoma Sándor is a távoli „Hannoveriában”, arab nyelvet a híres Eichchorntól, embertant az öreg Blumenbachtól. Csodálkozhatunk-e, hogy Csoma összetévesztve az onogurokat a kínai határszélen telepult, török ajkú ujgurokkal, oda álmodta magyar őshazát, ha a tekintélyes Blumenbach azt állította, hogy az egész emberiség közös bölcsője a Kászpi-tenger vidékén ringott? S az „Ősfaj” bőrszíne fehér volt („ez őseredeti és természetes bőrszín”), amíg a mongol, az amerikai (indián), a maláj-polinéz és az etióp (néger) rassz már pusztán bőrszíne révén is a Homo sapiens „lezüllésére” utal.
Göttingából hazatérvén, ahol a német nyelven kívül angolul is tanult, egy idős hölgytől franciául s az egyetemen persze arabusul, Csoma Sándort lelkésznek és iskolatanárnak hívja a máramarosszigeti református egyház. De az ifjú tudós nem fogadja el a szíves invitálást; életének fordulópontja ez. India határáról 1825-ből keletkezett leveléből tudjuk, hogy szülei ekkorra „elhaláloztak, fitestvére pedig nem szorulván segedelmére”, úgy dönt, hogy a tudománynak szenteli életét, ezen belül is a magyar őshaza fölkutatásának.
De még hét esztendő telik el, mint valami mesében, amíg eljuthat Tibetig. Kolozsvári irodalmár barátai pénzt akarnak gyűjteni e nemzeti vállalkozás számára, de Csoma hallani sem akar pénzről. Így érvel: „mert ha siker nem lenne, azt hánynák szememre, csak pénzt akartam felszedni s tovább álltam”.
1819-ben említette meg nagy tervét barátainak: nem pusztán az őshazát akarja fölkeresni, de az ott élő magyarokat is, akik nyelvét megértenék, mint a tatár pusztában Julianus barátot is megértették hatszáz esztendeje. Ekkor gyalogszerrel Zágrábba megy, nyolc hónapig tanulni a horvát nyelvet, hogy a cár birodalmában majd megértesse magát. (Ez eléggé titokzatos elhatározás; Csoma azzal érvel, hogy Erdélynek nincsenek szláv lakosai, de hát akár Máramarosban tanulhatná a rutén nyelvet!) 1819 utolsó napjaiban örök búcsút mond Erdélynek. „Bizonyos üzleti ürügy alatt” passzust szerez Bukarestbe; más céllal a császári hatóságok át sem engednék a határon. A 35 éves férfi tehát nem Oroszország felé indul, hanem a Balkánon gyalogol az őshaza felé. Sztanbulba nem ér el soha, mert ott pestis pusztít, egy szír hajón éri el Alexandriát, de arab tudását itt sem tudja gyakorolni, mert a járvány utoléri. A ciprusi Larnacából Libanonba hajózik, majd Szíriába, Aleppóból ázsiai köntösben Moszulba, majd Bagdadba gyalogol. Rideg homokpusztákon és sziklahegyeken át 1820. október 04-én éri el Teheránt.
Itt Henry Willock angol követ fogadja be négy hónapra a furcsa embert, aki fölfrissíti angol tudását, és megtanulja a perzsa nyelv alapjait. Tizennégy élő és holt nyelvet ismer már ekkor. Göttingai egyetemi bizonyítványát és osztrák passzusát hátrahagyva, örmény álruhában éri el a veszedelmes Bokharát, majd az európaiak számára nem kevésbé veszélyes Kabulba érkezik 1822 vízkeresztjén. Napóleon két volt tisztjének társaságában lépi át India határát. Lahorba gyalogol, onnan Amritszarba, amíg végül eléri Kasmír tartományt. Végül felvillannak a láthatáron a hósipkás tibeti csúcsok. Nyugat-Tibet székhelye Leh minden karavánút kiindulópontja, a tiltott ország és Kelet-Turkesztán felé. Csoma innen készül az ujgurok földjén álló Jarkandba, de sohasem jut el oda: az út ezer veszélyt rejt, pénze is fogytán. Visszafordul Lahor felé, amikor a habzó Himbabs folyó partján életének nagy fordulópontja következik. Egy angol ismerősének, Moorcroftnak a táborába toppan be; kézbe veheti a tibeti történelem és irodalom tárházát, az Alphabetum Tibetanum vaskos kötetét. Moorcroftot visszakíséri Lehbe, ahol a brit kormányügynök, bizonyos Trebeck is fölkarolja a különcnek tartott embert, aki – az angolok úgy remélik – kémjük lehet a cár országában. Egy perzsául és tibeti nyelven is jól beszélő nyelvmestert fogad mellé Trebeck; Csoma írja, hogy tibeti tanulmányaitól azt remélte: hátha a buddhista kolostorok könyvtáraiban fölárul előtte Belső-Ázsia történelmének megannyi titka, arra gondolhatott, talán az őshazára is talál adatokat.
Kisebb megszakításokkal hét esztendeig él valóságos remeteségben a tudós a zanglai, tethai és phuktali korostorokban, alacsony mennyezetű, kormos kis fülkében, zsíros teát kortyolgatva, miközben fagyos kezeit ruhaujjában melengeti, és minden lapozásnál a kínok kínját szenvedi el a kegyetlen hidegtől. Egyedül Zanszkárban 320 vaskos kötet jegyzékét másolja le, egy olyan nyelvből, amelynek helyesírása történelmi hagyományokra épül és szinte az érthetetlenségig eltávolodott a hétköznapi beszédtől. Tudós tanítómestere például így betűzi a nevét: Sans-rgyas Phunchogs, de a név kiejtése: Szangje Phucong.)
Nem minden angol öleli keblére az egzotikus európait. 1824-ben kémkedés gyanújába keveredik, és a vad északnyugati határvidék egyik fészkében él amolyan barátságos internálásban; mindennél jobban kínozza a tétlenség. Tanítómestere, a „Láma” valójában házas ember, orvos és polihisztor, anyanyelvén avatja be a lamaista tudományokba, az orvostanba, a csillagászatba és a csillagjóslásba.
A hétesztendei kutatás gyümölcsei végül Kalkuttában jelennek meg nyomtatásban, 1834-ben: két vaskos kötet, Csoma angol nyelvű tibeti nyelvtana és világhírűvé lett tibeti-angol szótára. Több, mint hatszáz oldal az életmű törzse, a szótár terjedelme 350 lap, két hasábban mintegy 22 000 tőszó, összetétel, kifejezés és alakváltozat sorakozik, mellette az angol fordítással. Több mint húszezer szavas szótár – egyetlen ember tollából, aki zsíros teát hörpölget a kemény hidegben és a maró füstben! Emberfeletti teljesítmény! S az életműhöz tartozik még tizenöt angol nyelvű cikk a tibeti irodalom, történelem, földrajz, vallástörténet és a lamaista tudományok köréből többek között a lamaista kettős „biblia”, a Kandzsur és a Tandzsur tartalmi leírása.
Halála évéig a kalkuttai Ázsiai Könyvtár munkatársa; de nem gondol még a halálra. A magyarok eredetéről az egyébként szűkszavú, öregedő ember késő éjszakáig, csillogó szemmel hajlandó beszélni látogatóival. Az Indiába érkező „pesti festész” Schoefft Ágoston, Csoma egyetlen hiteles arcképének alkotója vall erről, és a „képírótól” tudjuk azt is, hogy Csoma tíz évet vár még az élettől, mert most készül csak a nagy, az utolsó útra, valóban Ázsia szívébe.
Campbell brit kormányügynök leírása nyomán ismerjük utolsó napjait: Szikkim tartományon át Lhászába készül, amikor a határon, Dardzsiling városában magas láz dönti le a lábáról, 1842. április 6-án. Orvosságot nem hajlandó bevenni, s amikor öntudatát veszíti, már a lázcsillapító sem használ. Április 11-én reggel, „panaszos szó és haláltusa nélkül” meghal. Szótára címlapján „erdélyi székely-magyarnak” nevezi magát első és legnagyobb orientalistánk, aki még arra is ügyel, hogy a kalkuttai nyomdászok hosszú „ő”-vel szedjék ki szülőfaluja nevét, így: Kőrösi Csoma Sándor.”
Találhatunk-e illőbb jelzőt életművére, mint a Tandzsur szent könyvéből vett idézetet?
Kardtól ketté nem hasad,
tűzben el nem enyészik,
víztől el nem rothadó,
szél hiába szikkasztja.
(Szuhay-Havas Ervin)
Irodalom:
Kara György: Kőrösi Csoma Sándor. Budapest 1970.
Baktay Ervin: Háromszéktől a Himalájáig. Budapest 1942.
Laczkó Géza: Kőrösi Csoma Sándor. Szeged 1942.
Kapcsolódó oldal:
Legfrissebb hozzászólások