Miért lett öngyilkos Rudolf trónörökös?

Ragyogó napfényben fürdött a császárváros azon a reggelen, 1889. január 30-án. A Burg kertjeit hó borította, de a felhőtlen ég alatt olyan kék volt a Duna, mint amilyen híres zenedarabjára ihlette Johann Strausst, a valcerkirályt.

A Sisi néven máig népszerű Erzsébet királyné és I. Ferenc József osztrák császár és magyar király

Az 58 éves császár Hofburg-beli dolgozószobájában már átnézte a hivatalos iratcsomagokat, mint holmi korán kelő, szorgalmas hivatalnok, s már indult volna okos és szép barátnőjéhez, Katharina Schratthoz, hogy reggelijük közben meghallgassa a legújabb bécsi pletykákat.

Ebben a pillanatban kinyílik a dolgozószoba ajtaja. Ferenc József ingerülten pillant fel és – meglepődik. Erzsébet császárné áll az ajtóban, arca viaszfehér, mély gyászban öltözötten néz férjére. Fakó hangon szólítja meg az uralkodót: – Rudolf – hebegi -, Rudolf halott. Odakint van Mayerlingben.

(A jelenetnek különleges nyomatékot ad, hogy Dr. Habsburg Ottó emlékezik így a jelenetre, a szavakra, több, mint nyolcvan év távolából, aki a dinasztia művelt és szavahihető krónikása volt.)

Erzsébet megtántorodik, s ha a császár hozzá nem ugrik, felesége ájultan hullt volna a földre. Feleségét gyengéden egy szófához vezeti, hogy leültesse.

Dermesztő pillanatok.

Nem szabad botránynak történnie, Franz – rebegi az asszony. – A Vetsera is vele volt.
És ő is…? – kérdezi habozva a császár, kikerülve a “meghalt” szó borzalmát.

Erzsébet bólintott.

Ferenc József arcát elöntötte a vér. Megfogta felesége kezét.

Pontos vizsgálatot rendelek el. A (lány) bizonnyal előbb őt (Rudolfot) mérgezte meg, aztán önmagát.
Nem – válaszolta az asszony és a császár kék szemébe nézett. – Nem… lőfegyvert használtak.
Akkor tehát ő (a lány) lőtt először, aztán…
Franz – szakította félbe a császárt Erzsébet. – A halotti bizonyítványt már kiállították. (Rudolf) lelőtte a lányt, majd önmagát.

A császár felállt, majd lassan, fáradt léptekkel az ablakhoz lépett.

Az egyetlen fiam tehát gyilkos – csattan fel aztán. – Gyilkos, házasságtörő és összeesküvő…
Összeesküvő?! – kiáltotta Erzsébet, és ez az egyetlen szó rávilágított a tragédia valódi hátterére, és egyébre is. A császárné pontosan tudta mire céloz a férje.

Rudolf trónörökös a nevét viselő 19. gyalogezred ezredtulajdonosi egyenruhájában (1862)

A császári házaspár egyetlen fiúgyermeke 1858. augusztus 21-én született, s egyénisége már kisfiúként jobban hasonlított Wittelsbach Erzsébetére, mint a rideg arcú, akkor 28 éves Ferenc Józsefére. A Habsburg Monarchia hanyatlására Rudolf kisgyermekkorában került sor: 1859-ben az itáliai tartományok vesztek el, 1966-ban a porosz csapatok mértek megszégyenítő vereséget az osztrák seregre a csehországi Hradec Kralové, Königgrätz melletti síkon. (Akkor történt meg először, hogy a könnyes szemű Erzsébet zavarni merte férjét munka közben.) Ami a trónörökös neveltetését illeti, szóba sem jöhetett, hogy császárt óhajt faragni belőle hivatali szorgalmú, már ifjan is rideg atyja. A hatesztendős fiúcskának búcsúznia kellett szabadabb gondolkodású anyjától, s a vézna, érzékeny kisfiú Gondrecourt gróf kezei közé került, aki a gyermekkel úgy bánt, mint holmi bakával. Finom szavak helyett pattogó jelszavak és katonás kiképzés várt Rudolfra. Erzsébetnek igen határozottan kellett követelnie a “kiképző” elbocsátását, akinek helyébe Latour von Thurnberg gróf került, nemkülönben a szelíd Rónay Jácint bencés atya, aki részt vett a magyar szabadságharcban, bujdosnia kellett, s 1866-ig londoni emigrációban élt, magyar és angol nyelven értekezett a darwinizmusról, s íróként a legkevésbé sem hasonlított az “alaki kiképzést” erőltető Gondrecourtra.

A kamasz fiú ilyen, ferencjózsefi ízlésűnek aligha nevezhető nevelők mellett szabadgondolkodó és ügyes stiliszta lett, s ízlése jobban emlékeztetett II. József ízlésére, mint az apjáéra, annak katonai írnok modorára. Korai fotográfiáin a fiú ábrándos tekintetű byroni alkatnak tetszik, igaz, a későbbi képeken – az utolsón is – katonásabb már sokféle uniformisában, bár tekintete egy koravén, mélabús fiatalemberé.

Művelt fiatal férfivá cseperedett, barátai közt találjuk Carl Menger szociológust, vagy a könnyű tollú zoológust, a német Alfred Brehmet, aki költői hangnemben írta le sok kötetes művét az állatok világáról. Ferenc József nem csupán helytelenítette, hogy Rudolf trónörökös égisze alatt jelentek meg Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat ma is impozáns kötetei, hanem maga is írt a sorozatban. A zord atya el is könyvelte, hogy fia, a trónörökös “Wirrkopf” és “Schwärmer” (kótyagos és ábrándozó), akivel sohasem lesz hajlandó megosztani a hatalmat – még hogy egy író Habsburg! Persze, fia minden lépéséről tudott az a férfi, aki azonosult a Monarchiával, és ha azonosult, egymaga akarta kormányozni birodalmát, még akkor is, ha küszöbön állt a magyar-osztrák kiegyezés és a liberalizmus is előtérbe került a birodalomban.

Elszörnyedve olvasta Rudolfnak nevelőjéhez, Latourhoz írt levelében “Wirrkopf” nézeteit a Monarchiáról. “A Birodalom immár egyetlen óriási romhalmaz, s napjai megszámoltattak. Századok viharait állta ki, s lakói vakon hagyták vezettetni magukat, s ez eddig jó lehetett, de mostanra betöltötte a feladatát (a Monarchia). Minden polgára szabad, s a következő vihar e romhalmazt is elsöpri majd.” Szabad-e így vélekednie egy olyan állam trónörökösének, amelyik hivatalos mottója: Indivisibiliter ac inseparabiliter (oszthatatlan és el nem választható)?

A mindenütt jelenlévő megfigyelők Rudolf és Moritz Szeps titkos kapcsolatáról is informálták a császárt; Szeps volt a “zsidó és liberális” Neues Wiener Tagblatt szerkesztője, ehhez a laphoz juttatta el Rudolf – ő azt hitte – titokban írt cikkeit a szükséges reformokról, melyeket Szeps éjjelente gondosan lemásolt és átszerkesztett, nehogy a trónörökös gyanúba keveredjék.

Mindez sokkal kevésbé érdekes, mint a mayerlingi tragédia, Rudolf és Maria von Vetsera három hónapig tartó viharos kapcsolata, de hát e kettő összefügg, logikusan fonódik össze.

Rudolf és felesége, Stefánia
(1882)

A “kótyagos és ábrándozó” főherceg családi élete is szerencsétlenül alakult. Az udvar házasította ki a 22 éves ifjút, megfelelőbb katolikus hercegnő híján a hízásra hajlamos, bájosnak sem mondható és ugyancsak boldogtalan Stefánia belga királyi hercegnővel. A szegény asszony nemhogy ifjú férjének, de Erzsébet császár- és királynénak sem tetszett; jelentéktelen teremtésnek ítélte. Rudolf csakhamar a bécsi félvilág hölgyeivel lépett kapcsolatba, hogy feledje szerencsétlen házasságát, a katonai bürokráciában betöltött, lélekölően unalmas, hivatali munkáját, s feledje nagy álmát, a Monarchia átszervezését, amelyre nem sok reménye lehetett.

Mit várhatott Rudolf harmincévesen az élettől? Álmai megvalósítását, az ezer helyen repedező birodalom reformját aligha. Rideg apjától a hatalom megosztását még kevésbé. 1888-ban, harmincévesen, valahogy koravénnek látjuk a megsárgult fotográfiákon. S hangulata is öregemberéhez illő, amikor augusztus 21-én, utolsó születésnapján így írt Moritz Szeps szerkesztőnek: “A harmincadik év fordulópont az ember életében… Arra int, hogy sok év elrepült már, bár többé-kevésbé hasznosan, de igazi nagy tettek nélkül, igazi sikerek híján. Lomhán hömpölygő, poshadt korban élünk… s a szálló évekkel egyre öregebbek és fáradtabbak leszünk, egyre kedvetlenebbek. S az örökös várakozás, hogy beköszönt a nagy reformok kora…” Egy hetvenéves ember gondolatai és csüggedtsége árad e szavakból.

Mitzi Caspar, az életvidám bécsi kokott karjai között születik meg a kettős öngyilkosság beteges gondolata, Rudolf 30. születésnapja táján. A látogatásáról Ferenc József másnap – mint mindig – rendőrkéme útján értesül, sőt arról is, hogy “R” sok pezsgőt fogyasztott azon az éjszakán, s a hajnali három órakor távozott, s 10 korona kapupénzt adott a házmesternek, ami – kapupénz – roppant summa.

Vetsera Mária Alexandrina bárónő (Marie Alexandrine Freiin von Vetsera;
Bécs, 1871. március 19. – Mayerling, 1889. január 30.
osztrák bárókisasszony, Rudolf koronahercegnek, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének szeretője. A korabeli magyar sajtóban gyakran Vetsera Mária néven szerepelt.

A szálak ettől kezdve összekuszálódnak: tudunk egy bolond, romantikus szerelemről, s olvashatunk sokféle, egymást kioltó, cáfoló emlékiratot és rendőrségi jelentést, melyben mindenki másként és másra emlékszik. A női főszereplő Vetsera Mária Alexandrina bárónő, tizenhat-tizenhét éves, baronesz, aki cigarettázik, Egyiptomban viszonya volt már egy angol tiszttel és levelek során szerelmével üldözi a Monarchia trónörökösét. Larisch grófnő, Erzsébet királyné unokatestvére és a szerelmesek kerítője azt állítja, hogy ő mutatta be egymásnak Maryt és Rudolfot. A welsi herceg, a későbbi VIII. Edvad angl király úgy emlékszik, hogy a bemutatkozás az ő műve, a találkozásra egy bécsi lóversenyen került sor.

De ki is ez a Vetserea baronesz, a romlott kamaszlány, akit őrült szenvedélye három hónap múlva Mayerligbe hajt, ahol pisztolygolyó fúrja át a halántékát? Egyik dédapja cipész, nagyapja már Pozsony császári biztosa (hiszen ő már érettségizett), s 1848 viharos tavaszán bitóra juttatja Rázga Pál evangélikus lelkészt, amiért bárói ranggal jutalmazza az ifjú császár, Ferenc József. Mary anyja viszont Baltazzi-lány és igencsak vegyes nemzetiségű. A dúsgazdag Baltazziak, a bécsi lóversenyek istállótulajdonosai örmény-görög-török, mondjuk így: levantei származású pénzváltók sarjai, akik Sztambulon át Ausztriába mentik vagyonukat, s kétes körülmények között grófi rangra emelkednek. Nem akasztófa segítségével, hanem végül úgy, hogy “Kisbér” nevű lovuk – s ez részben “magyar dicsőség” – megnyeri az angol derbit. Ügyes helyezkedők: egyikük Katharina Schrattnak telivért kínál ajándékba, de a császár óva inti “hivatalos” barátnőjét: a Baltazzik lovai nem egészen szelídek, továbbá “az illető úriember hírneve sem egészen makulátlan” – olvassuk Bart István remek dokumentumregényében (“A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös”, Helikon, 1984.)

A mintegy húsz találkát Larisch grófnő szervezi meg Mary, illetve azon férfi között, akit “csak egy szívdobbanás választ el a tróntól” jelenti aggodalmasan a bécsi német nagykövet. (Bécsben és az adatok kavargásában minden megeshetett.)

A 30 éves trónutód és a 17 éves Mary szenvedélye alkalmat ad – a józan Mitzi Caspar híján – Ausztria legnagyobb botrányára. Váltott konflisokon jár a szerelmes lányka, de az uralkodópár persze mindenről értesül, ami fiúk és “die Vetsera” között történik. Bolond szerelem – gondolhatják. S a vége, amit sejteni se mernek: bolond halál.

Egy királyfi is lehet boldogtalan és reményét vesztett. Élete: katonai szervezési iratok aláírása, titkos viszonyok, unalmas fogadások, örömet csak a vég nélküli vadászatok jelenthetnek. A trón, a roskadozó Monarchia reform – ábrándja hiú képzelgés. A mayerlingi tragédiát egy túlérzékeny férfi beteges elméje terveli ki. S a szerelmes bakfis? Tud a szörnyű tervről, tud arról is, hogy Rudolf hiába folyamodik a pápához házassága felbontásáért (apja úgyis megakadályozza), de hát van-e szebb és romantikusabb dolog a világon, mint “megdicsőülni” a trónörökös oldalán?

Rudolf udvarias levélkében kimenti magát a “Papánál”: nem vehet részt a mai díszvacsorán. Megfázott Mayerlingben (még ott sincs), a torka fáj, a vadászkastélyban tölti az éjt társával, Hoyos gróffal. (Rendőri jelentés a császárnak: “A trónörökös konflisa átlépte az V. kerület határát, és Schönbrunn felé tart”. Valójában Mayerling felé.

Vacsora Mayerlingben. Rudolf torkán vörös selyemkendő; a gróf elhiszi a megfázás meséjét, Mary titkon a szomszédos hálószobában várja a szerelmes éjszakát, majd a hajnali halált. Bizonyára feszült izgalommal, de boldogan! Johann Loschek, Rudolf inasa sem sejti, hogy Bratfisch, a híres bécsi kocsis a lányt is kihozta Bécsből. Vacsora közben Rudolf vidáman cseveg barátjával, Hoyossal. Tréfálkozik. Majd feláll, hogy odaszóljon az inasnak: – Loschek, ne zavarjanak! Senkit se eresszen be! Még ha maga a császár keres, akkor se. – Az ajtó becsukódik, a hálószobába. A halálba vezető ajtó.

Megvirrad. Reggel negyed hétkor Loschek felriad. Nem pisztolydörrenésére ébred, hanem léptekre. Rudolf néz le rá, teljesen felöltözve, nyakában a piros selyemsállal.

Loschek – mondja könnyedén -, fél nyolckor ébresszen egy csésze jó erős teával. És szóljon Bratfischnek, hogy addigra álljon elő a kocsival.

Zsebrevágott kézzel, fütyörészve megy vissza a hálószobába.

Vajon mire való ez a komédia?

Felség! Fél nyolc van!

Semmi válasz. Az inas és a gróf már döngeti az ajtót. Csönd. Baljós csönd. Csak nem szénfűtéses a hálószoba? De nem, fahasábok fűtik. Akkor pedig be kell törni az ajtót. De ez már roppant nagy felelősség; Loschek kap parancsot, hogy próbálkozzék egy baltával. Ekkor érkezik a másik vadásztárs Bécsből: Coburg herceg, Rudolf rokona. Hoyosnak könnyebb lesz a szíve: a kastély összesereglett kandi tömegét elzavarják. Az inasnak sikerül rést ütnie az ajtón, mert a zár nem enged. Loschek bekandikál és elborzad. Ott fekszenek az ágyban! Mindkettő halott! A résen átnyúlva az inas kinyitja az ajtót. A két úr nem követi, ahogyan az ágyhoz óvakodik. – Ciánkáli! – kiáltja az inas. – Attól van annyi vér!

Hoyos elhajt Bratfisch kocsiján, majd a trieszti gyorssal Bécsbe érkezik. Következnek a rejtélyek és az ellentmondások. Minden szemtanú másra emlékszik, mert Coburg rosszul lesz, a háznép pedig újra betódul. Rudolf teste majdnem a földre omlik, annyira kihajlik az ágyból. A golyó szétzúzta a koponyatetejét. Mary félig térdeplő helyzetben kuporog, halántékán hatolt be a lövedék; profilból olyan, mintha aludna.

Soroljunk fel az ellentmondások végtelen sorából néhányat:

A fültanúk egy lövést véltek hallani, vagy kettőt, s az ágy deszkáiban csak egy lövedéket találtak-e? Mert ha egy lövedék volt, a szerelmeseket meg is ölhették. Stefániának és másoknak írt búcsúleveleiben Rudolf a becsületére hivatkozik; ezt miként értelmezzük? Hoyos még ciánmérgezés hírével érkezett Bécsbe, ahol Erzsébetet – igen sok habozás után – végül a társalkodónője, Ferenczy Ida értesítette a tragédiáról. Akkor pedig hogyan lehetséges, hogy a császár-és a királyné már lövésekről szólt urának? Miért nevezete összeesküvőnek a fiát Ferenc József? Milyen értesülés nyomán? Háziorvosa, Dr. Widerhofer csak nehezen jutott be a császárhoz, aki a halálhír hallatán munkába menekült. Amikor a Monarchia ura azt hallotta az orvosától, hogy Rudolf egy pillanatig sem szenvedett, mert a folyó azonnal megölte, a császár felcsattant: “Milyen golyóról beszél maga?” S amikor azt hallotta a doktortól, hogy Rudolf agyonlőtte magát, a császár szeme könnyes lett (talál először és utoljára). S az ablakhoz lépve kivörösödött arccal suttogja: “Ezek szerint a fiam öngyilkos lett ugyebár.” Csak színlelte volna?

Maria von Vetsera nevét 1918-ig leírni sem volt szabad Ausztriában. A halott lányt az udvar küldöttei felöltöztették; mintha élne, egy konflishoz vezették, ruhájába pedig – morbid ötlet! – seprőnyelet csúsztattak, hogy ne bukjon előre. Titokban temették el a heiligenkreuzi apátságban. Sírját 1945-ben felújították.

A szerelmesek a halálban sem kerülhettek egymás mellé. De ezt Ferenc József birodalmában természetesnek kell tartanunk.

(Szuhay-Havas Ervin)