Nem különösebben eredeti megállapítás, hogy a nemzetek és társadalmak erényei a történelem során legalábbis hullámoznak. Shakespeare korában a spanyol dámák inkább a tengerbe vetették magukat, semhogy angol matrózok fogságába kerüljenek. S az Erzsébet kori reneszánsz angol társadalom – „olaszos”. Igen vidámak, nem tartanak mértéket evésben-ivásban, gáláns kalandok után a háztetőn vívnak tőrpárbajt, hidegvért és szigorú erkölcsöket nemigen tapasztalunk. Az angol polgári forradalom korára változik a kép: a puritánok még a színházat is betiltják, Shakespeare-t is elfelejtik. Vasárnap megbüntetik azt a vidéki embert, aki a szomszéd faluba jár istentiszteletre.
Az erkölcstelen Shakespeare
Ismét változik a kép a Stuartok restaurációja után (1660-tól). Hogarth híres metszetein, 1730 táján, rongyos, félmeztelen némberek vedelik a rumot, és ijesztően borzas hetérák támasztják a kopott nyomortanyák kapuit. A napóleoni háborúk után újból szigorodnak az erkölcsök. 1818-ban bizonyos Thomas Bowdler tíz kötetben adja ki Shakespeare-válogatását, amely – kígyó hosszúságú alcíme szerint – „változatlan szöveg, de azon szavak és kifejezések, melyeket tisztességes családban nem lehet felolvasni, elhagyattak”. A “bowdlerizálás” angol fogalommá vált; a “Rómeó és Júlia” például abban az esetben „bowdlerizált”, ha kimarad belőle a szabad szájú dajka.
Viktória trónra léptekor, 1837-ben, az angol úrihölgyek már a bútorok „végtagjairól” beszélnek, hiszen a „láb” illetlen képzeteket kelthet. A fehér asztalnál pedig így unszolják a vendéget: „Venne még a csirke kebléből, kérem?”
Jules Verne hőse, Phileas Fogg, aki nyolcvan nap alatt kerüli meg a Földet, már tökéletes viktoriánus gentleman. Mintha nem is volnának érzelmei, szenvedélyei, arca rezzenéstelen, modora kimért, a hölgyekkel lovagias. Phileas Fogg – egy bordélyban? Ez képtelenség! Pedig néhány adat megdöbbentő képet fest a 19. századi London erkölcseiről. 1870 táján ötvenezer utcalány rótta a járdát. S ez még valamelyes visszaesés is a városi tanácsosok 1840. évi becsléseihez képest: ők nyolcvanezerre becsülték a prostituáltak számát, egyedül Londonban. De ki számolhatta meg azokat a férfiakat, akik igénybe vették e boldogtalanok „szolgálatait”?
A Bűn és a Megtérés
1841-ben a londoni rendőrség, a Metropolitan Police pontos jelentést tett közzé, nem becsléseket: 2071 „elegáns kéjnőt” számoltak össze a londoni luxusbordélyokban, míg a „sétálók” száma – őrszemek jegyzetei szerint – 19 994 volt. Megbízhatónak látszik tehát az 1840-es becslés, végösszege, a nyolcvanezer, hiszen nem lehet a világvárosban mindenkit tetten érni és lajstromba venni.
A viktoriánus erkölcsökről beszélve az utókor szemforgató prüdériáról beszél. Pedig a kor embere tisztában volt az erkölcsi mocsár tényeivel. Egy példa: W. E. Gladstone, négy alkalommal is a királynő miniszterelnöke, esténként elindult a Downing Street 10. szám alatti híres téglaépületből, de nem hazafelé. Sétabottal a kezében rótta a Haymarket negyed utcáit és az elegáns Regent Streetet. És leszólított minden utcalányt, aki szóba állt vele (a legtöbbjétől csak mocskos szitkokat hallhatott). Mert Gladstone – térített. Nem lenne kedve megtérni, kisasszony? Föladni ezt a förtelmes foglalkozást? S ha a lány érdeklődést mutatott, hazavitte Mrs. Gladstone-hoz, egy csésze teára. Hármasban beszéltek ezután, lenne-e kedve az erény útjára lépett nőnek a bukott lányok valamelyik otthonába költözni, vagy inkább szakmát tanulna.
A Bűn „felsőbb köreiben” is téríteni próbált Gladstone: látogatta a divatos fogatokon kocsikázó Skittles szalonját (ez persze gúnynév, skittles kuglibábokat jelent, lévén az elegáns hölgyike eredetileg kuglibábállító lányka egy kocsmaudvaron). Különös, sőt rejtélyes mellékfoglalkozás egy miniszter számára! Milyen szakmát ajánlott vajon Skittlesnek? – S máig kiadatlan naplóiból a Bűnnel örökösen küszködő ember képe rajzolódik elénk: a hétköznap apróságai, ártatlan kártyajátszmák leírása, a meghallgatott prédikációk tartalmi kivonata mellett Gladstone azt is följegyezte, ha engedett a Sátánnak – és maszturbált.
Máskor valóban szemet hunytak nyilvánvaló aberrációk fölött. Itt van Lewis Carroll esete, az „Alice a csodaországban” elbűvölően kedves írójáé. Carroll – igazi nevén C. L. Dodgson, oxfordi matematikus – gyakran vett rá nevelőnőket, hogy a rájuk bízott hét-tizenkét éves lánykákról aktfelvételeket készíthessen. A viktoriánus társaság úgy tett, mintha nem értené Carroll vonzalmát a fejletlen gyermeklányok iránt.
Volt, amikor a botrányt el kellett simítani, de nem beszéltek róla. Charles V. Vaughan tiszteletes, a klasszikus nyelvek tanára, 1844-ben lett a híres harrow-i iskola igazgatója. A kápolnában majd mindennap mennydörgött a bűnről, a pokol tüzéről, miközben homoszexualitásának ebben az előkelő fészkében ugyancsak előkelő diákokkal kezdett „természetellenes” kapcsolatot. Egy előkelő viktoriánus úr fia, John Addington Symonds, később író és művészettörténész, aki maga is harcolt a „Sátán” (a homoszexualitás) ellen, elmondta apjának, amit egy szobatársától megtudott. Az igazgatót – egyetlen szó indoklás nélkül – leváltották. Füstös yorkshire-i bányászvárosban lett lelkész; leveleiben arról ír, hogy föladva ambícióit, szabad akaratából áldozta föl karrierjét. Ez valóban szemforgató prüdéria, mert Gladstone legalább őszinte volt. S az úri társaság miért hallgatott? A kor szakértői szerint azért, nehogy – rossz példával szolgáljon. Takargatták a botrányt, de cselekedtek.
Az elfojtások kora ez. Lady Wardot szülei hasonlóképpen előkelő főúrhoz erőltették. Az arának csak homályos fogalmai voltak a hitvestársi kötelességekről, de egy év múlván neki is feltűnt, hogy a házaséletük körül valami nincsen rendjén. Férje ugyanis arra kényszerítette, hogy mezítelenül heverésszen egy éjfekete takarón (minden ékszerével együtt) s a férje csak nézte. A fiatalasszony hiába panaszkodott apjának írott leveleiben, többször is engedelmességre intették. Végül viszonyt kezdett egy fiatalemberrel, teherbe esett, férje elkergette, szülei pedig sohasem bocsátották be többé. Öngyilkos lett. Sem a sajtóban, sem az úri társaságban nem volt illő Lady Wardról beszélni.
Egy híres válóper
A szexuális felvilágosodás, pontosabban annak hiánya szempontjából Londonban (és persze Bécsben, Budapesten, nemesi és nagypolgári, de kispolgári körökben is) viktoriánus prüdéria uralkodott. John Ruskin műkritikus, a később klasszikussá vált „Velence könyvei” szerzője 1853 nyarán már öt éve élt együtt szép és előkelő hitvesével, Effie-vel. Ezen a nyáron Ruskin meghívta barátját, a tehetséges festőt, John Everett Millaist, fesse meg portréját skóciai birtokán. A 24 éves Millais beleszeretett a szép Effie-be, az is őbelé. Válásról szó sem lehetett – de volt egy kiút. Ruskin ugyanis – és erre Effie öt év után mégiscsak rájött – nem teljesítette férji kötelességét, Effie egy leveléből kitűnik, hogy miért nem. Apjához írta ezeket a sorokat: „Nem hinném, hogy bármely tekintetben John Ruskin felesége lennék. Kérve kérlek tehát, segíts megszabadulnom. Visszatérve házasságom első napjára, velem nem közölte senki, mi a házasfelek kötelessége egymással szemben. Jómagam semmit vagy alig valamit tudtam az ilyen kapcsolatokról. És John házasságunk első napjaiban megvallotta nekem: nem így képzelte el az asszonyokat. Az első este óta undorodik tőlem.”
Ez a kiváló művészettörténész – nem így képzelte el az asszonyokat! Márványszobroknak vélte volna őket? Soha jellemzőbb történet a viktoriánus kor tökéletes vakságáról a nemi élet dolgaiban! Effie szerencséjére kimondták a válást – „gyógyíthatatlan impotencia” miatt. Erről bizonnyal szó sem lehetett. Millais pedig feleségül vehette Effie-t. Botrány nélkül.
A nők helyzete
James Laver író jegyzi meg sok év távlatából: “Nem volt talán még egy korszak a történelemben, amikor joggal el lehetett mondani, hogy a feleséget elméletben angyalnak tekintik, de a valóságban rabszolga.” Az angol író nem munkásnőkre céloz, hanem a középosztály asszonyaira. A nőknek ugyanis nem volt tulajdonjoguk. Örökségükkel vagy jövedelmükkel férjük rendelkezett. Egyetemre nem is gondolhattak. Hogy szavazati joguk sem volt a 19. században, az ezek után „természetes”. Válás esetén – tekintet nélkül arra, hogy ki volt a hibás – a gyermekek automatikusan a férj gyámsága alá kerültek. Még láthatási joguk sem volt az asszonyoknak – akkor sem, ha a válást a férj hibájából mondták ki.
A birodalomépítés korában, amikor Anglia a „világ műhelye” lett, s a brit munkásosztályt a kontinensről nézve munkásarisztokráciának nevezték szervezettsége és a viszonylag nagy bérek miatt, milliók éltek a legsötétebb nyomorban. Sok tízezer volt a mosónők száma (kemény robot ebben a mosógépek és vegyi anyagok előtti korában). S a Pygmalion vagy a My Fair Lady című zenés változat hőse, Eliza, nem kitalált figura: a virágáruslány jellemző típusa a korabeli London előkelő negyedeinek.
Bizonyos dr. Acton 1857-ben, majd 1870-ben szociográfiai tanulmányt adott ki a londoni prostitúció okairól. Első megközelítésre Acton érvei jellegzetesen viktoriánusak. Négy kategóriára osztja a főváros sok tízezer utcalányát. Az elsőbe azokat, akik „természetüknél fogva bűnös hajlamúak”. A másodikba a „lustákat, akik „pimasz módon nem is kívánnak dolgozni”. A harmadik kategória az első ismétlése „a gonosz hajlamúaké”. De a negyedikben a kenetteljes doktor meglepően erős és tisztességes bírálatot mondta a A Viktória korabeli angol társadalomról:
„A messze legszélesebb réteget a rossz útra kegyetlen, kínzó szegénysége téríti. Szégyenletes tény, hogy a különféle iparágakban a munkásasszonyoknak fizetett alacsony bér gyümölcsöző forrása a prostitúciónak; minthogy ezek a nők munkájuk révén képtelenek megszerezni az élethez szükséges legelemibb dolgokat, azáltal, hogy testüket áruba bocsátják, megvásárolhatják a táplálékot, s a ruhát, mely testüket fedi. E világváros sok-sok ezernyi fiatal asszonya képtelen a kora reggeltől késő estig tartó gyilkos robottal többet keresni heti 3 shilling és 5 pennynél.”
“Nem csoda-e hát – teszi fel végül a kérdést Acton – hogy a nyomorúságos fillérekből tengődő nők (a szükségtől és a nehéz munkától elborzadva) gonosz tanácsadókra hallgatva… leszédülnek az Erény ösvényéről? Nem nagyobb csoda-e, hogy egyáltalán van, aki megmarad a tisztesség útján?”
A hang elviselhetetlenül kenetteljes, viktoriánus. És nem csupán az uralkodó osztályok reformereire jellemző ez a hangnem; a vallási alapon szerveződő, szektákba tömörült kézművesek és munkások szónokai is így beszélnek. De visszatérve Actonra: meglepően merész és szókimondó társadalmi bírálat. Érdekes, hogy a „birodalomépítés” korában az angol nemzeti nyomorról mondottak néha különös módon fonódnak egybe a nacionalista érzelmekkel. India, Afrika urai ilyen nyomorban élnek? Nem méltatlan ez az erkölcsi fertő a brit névhez?
A prostitúcióról, az emberi hús tömeges áruba bocsátásáról tehát lehet beszélni, persze megfelelő, illedelmes szavakkal. A nyomorról és az alkoholizmusról is. Allegorikus nőalakokat látunk szinte lebegni: a Bűnt, az Erényt, a Megtérést. Egy nőalak hiányzik: a Megoldásé. A viktoriánus kor ezt nem találta meg soha. Önmaga szabta törvényei és konvenciói miatt nem is találhatta.
(Szuhay-Havas Ervin)
Legfrissebb hozzászólások