A méltatlanul elfeledett, újraolvasásra érdemes, századfordulón élt írónők sorába tartozik.
Már a gimnáziumban feltűnt éles eszével, tudásszomjával és jó emlékezőtehetségével. Csodagyerek-számba ment. Húgával szépirodalmi lapot szerkesztett, aminek Kongó volt a címe – a lap nevét arról a villatelepről kapta, ahol szüleivel akkoriban laktak –, hatvan példányban meg is jelentették, a bevételből pedig egy 1848-as honvédnőt segélyeztek. Hamar megtanult több idegen nyelvet, ezeken folyamatosan olvasott is.
Első versét ötévesen írta, és még tizennégy sem volt, mikor elküldött néhányat lírai munkáiból az Ország-Világhoz. Schöpflin Aladár szerkesztői üzenetében azonban megpróbálta eltántorítani őt az írástól: „Nagyságos asszonyom, maradjon a főzőkanálnál.” Az írónő azonban nem tette le a tollat. Első írásaival a tízes évek elején jelentkezett, attól kezdve rendszeresen publikált verseket és novellákat különböző lapokban. Négy évvel Schöpflin tanácsa után megnyerte a Világ című polgári-radikális lap tárcanovella-pályázatát, a háború alatt pedig Csép Leó álnéven írt János című verses regényével a Kisfaludy-Társaság egyik pályázatát is. 1918-ban megnyerte az Athenaeum regénypályázatának 15 000 koronás díját a Filoména című regényével, mely meleg szívvel, megértéssel mondja el egy kis parasztcseléd történetét. Számos regényt írt és nagyon sok elbeszélést a Nyugatba, Új Időkbe, több napilapba. Műveinek fő vonzereje a lágyság, finom, meleg érzékenység és a felvidéki, főleg a selmecbányai hangulatok kedves ábrázolása. Mint ifjúsági író is kedvelt volt.
Németből, franciából, angolból fordított regényeket. Leghíresebb fordítása az Elfújta a szél. Fő művei a Filoména, Álom, Ulrik inas, Pityu, A pápaszem, A vén diák, Péter, Porszem a napsugárban, Koldusok, Egy hordó bor, Selmeci diákok, Lelkek és arcok, A föld ködében, Aranykapu, Asszonybeszéd, Morzsáék, Perceg a szú, Vaskalitka, valamint a Por és hamu.
Bármilyen tehetséges is volt , a későbbi generációk , mint „anyáink leánykorának kedves írónője” -ként emlegették, és besorolták a lányregények művelői közé. Ezzel menthetetlenül az úgynevezett hátsó polcra került. Kívül rekedt a kánonon, nevét elfeledtük, régi, jó íróink újrafelfedezése során róla és értékes műveiről megfeledkeztünk, még arra sem lettünk figyelmesek, hogy hosszú ideig élt köztünk. Márton László így ír róla : „Emlékszem, mennyire meglepett a halálhíre tizenhat évvel ezelőtt: hogy tehát csak most halt meg, vagyis mindeddig itt volt közöttünk.”
(Cím nélkül talált vers Kosáryné Réz Lolától.)
Emlékeimnek könnyes vánkosán
Vágyom régi vasárnapok után.
Miért, hogy most már nincs olyan soha?
Egyik nap, mint a másik: bús, zajos,
Lent az utcán zörög a villamos.
… Messzi vén város. Régi ház szobája.
Kint a fenyők nehéz fehér subába’ –
Mint öreg, hűséges tót bakterek –
Állnak sorban a vén kapuk előtt.
Őrzik a házat, hegyet, temetőt.
Sétálni megy a kis cselédleány.
Csönd. Majd csengő szól. Jön édesanyám,
s vasárnapi süteményt hoz nekünk.
Eljött a messzi, holt erdőkön át,
Veti le havas, furcsa papucsát.
Sok kendőt, sált magáról leteker,
Aztán a diós tésztát osztja el,
s a szőnyegre ül le a gyerekekhez.
Ízével az otthon sütött kalácsnak
Hallgattam őket… S ünnep volt. Vasárnap.
Majd talán egyszer, édes Istenem,
Lesz még ilyen vasárnapom nekem.
Ha én megyek majd papucsban az erdőn,
fehér a hajam, csöndes a szívem,
S a vasárnapi süteményt viszem.
***
Kapcsolódó alkotás: Száz év – nagy háború: Kosáryné Réz Lola – A harmadik karácsony
Legfrissebb hozzászólások