Élt a felvilágosodás századában a francia papok, vagyis abbék között egy, aki történelemmel foglalkozott. Akkoriban a francia abbék úgy lepték el Európát, mint megannyi fekete holló; Sieyes abbé alkotmányokat fogalmazott, Morelly abbé – akiről nem tudunk semmit, életrajzi adatai ugyanis elkallódtak – egy kommunisztikus társadalmat képzelt el, melyben az államrenddel szemben álló aszociális elemeket rácsok mögött őrzik a köztemetőkben. Meslier abbé döbbenetesen keserű ateista traktátust hagyott ránk – ez magyarul is megjelent sok év előtt. Azután ott van Raynal abbé, aki megírta a világ első gyarmattörténetét, azon keseregve, hogy Amerika felfedezése volt a legnagyobb csapás az emberi nemre nézve, hiszen a mohó aranyláz egész népeket döntött sírba, és „vajha ma is köd fátyolozná a kettős kontinens partjait a kapitányok fürkésző tekintete elől” – írta, nem ismerhetvén a keserű mondást, amely szerint a fejlődés emberi koponyákból issza a nektárt. Raynal nem csupán az indiánokkal szemben elkövetett förtelmes bűnökön kesergett, hanem az Afrikából elhurcolt néger rabszolgák sanyarú sorsán is, mire tiszteletlen honfitársai megírták róla, hogy ifjú korában marseille-i rabszolga-kereskedőkkel szövetkezett, így szerezve vagyont műpártolásra, illetve szépreményű ifjú költők anyagi támogatására.
Galiani abbéra szerettünk volna kilyukadni, nem a föntiekre. Ő ugyanis megírta valami várostrom történetét. Hosszú éveken át búvárkodott a levéltárakban, könyve elkészült, és ekkor egy fiatalember – társaságában, tanúk előtt! – szerényen megjegyezte, olyan adatok birtokában van, melyek szerint ama bizonyos várostrom döntő mozzanatai egészen máshogy történtek, mint ahogy Galiani papírra vetette őket. Az abbé gőgösen felcsattant- így vágva ki magát -: Mon sičge est fait!, amit így fordíthatnánk: „Ostromomat véghezvittem!” A szalonban ülő úriemberek mind elégedetten bólogattak, akkoriban ugyanis nem az volt a lényeg, hogy mi a történelmi igazság, hanem az: megfelelőképpen elegáns-e az elkészült munka.
Bő kétszáz éve ugyanis a történetírás még szinte szépirodalmi műfaj volt, képzelt beszédekkel, amint a római Liviusnál, sőt egy névtelen francia odáig ment a nemtörődömségben, hogy kijelentette: bár Pharszalosznál (Thesszáliában) Julius Caesar i.e. 48-ban döntő csapást mért vetélytársa, Pompeius hadaira, ő azért el tud képzelni egy olyan elegáns történelmi dolgozatot, amelynek lényege: Pompeius győzte le Caesart, aki holtan maradt a csatamezőn – amennyiben ezt tömörebben és elegánsabban írja meg valaki.
Legfrissebb hozzászólások