ELFELEDETT „ERETNEKEK”

Genovában, a Galeria Orsini egyik termének falán függ Nicolò Barabino festménye, amelynek hosszan kígyózó címe: A salamancai bölcsek kigúnyolják Cristoforo Colombót. Középen komoran ül a meg nem értett zseni, a bölcsek pedig éppen elszállingóznak mellőle; némelyikük gúnyos mosollyal visszapillant. Egy csuhás férfiú még a helyén ül, s égő szemmel, gyűlölettel tekint a majdani nagy felfedezőre.

Nicolò Barabino festménye: A salamancai bölcsek kigúnyolják Cristoforo Colombót (1887)

Barabino festményét úgy is értelmezhetnénk, hogy Kolumbusznak nem sikerült meggyőznie a bölcseket a Föld gömb alakjáról. Amazok pedig nem értették, miként is fordulhatott meg egy keresztény férfi fejében olyan eretnek elképzelés, mintha a Föld nem korong alakú volna, hanem olyasforma, mint egy golyóbis.

Noha Kolumbusz idejében már egészen jó földgömbök készültek, és a tudósok java része Földünk kerekségében hitt, ezzel párhuzamosan más nézetek is továbbéltek a köztudatban. A bölcsek és az egyházi szakértők Barabino festményén azonban nem azzal érveltek, hogy a Föld tányérelmélete helyes a gömbével szemben. A kapitány útiterve ellenérveként azt hozták fel, hogy nincs a keresztény világban olyan nagy vitorlás, amely Hispániából – kikötés nélkül – eljuthatna az „Indiák”-ig vagy a Marco Polo által leírt Zipangu (Japán) mesésen gazdag szigetéig. Egyikük sem tudhatta, hogy Európa és Kelet-Ázsia között a hajósoknak útját állá egy új világ, vagyis – Amerika. A bölcsek zöme igenis tisztában volt vele, hogy a Föld gömb alakú, az eretnekség gondolata szóba sem került.

A gömbelmélet történetét kutatva illő volna az ókori görög bölcsekkel kezdenünk. Püthagorasszal és híveivel, Parmenidésszel meg a nagy Arisztotelésszel. A távolságok kérdésében szót ejthetnénk Eratoszthenészről, aki már Kr.e. 200 táján megdöbbentő pontossággal meghatározta „sárgolyónk” méreteit. Elméleteik sosem merültek feledésbe, bár az ókor közemberei azt hitték: a tányér alakú világot az Ókeánosz roppant folyama övezi.

Kár lenne titkolnunk, hogy az őskeresztény tudósok egy része is a korong alakú Föld eszménye mellett érvelt; például a tudós Lactantius azt tartotta, hogy a tiszteletre méltó Arisztotelész csak tréfából írt földgolyóbisról.

Tojásdad Világegyetem

Kolumbusz középkori elődei szabadon értekezhettek a Föld gomb alakjáról. Félszáz évvel a génuai tudós történelmi vállalkozása előtt, 1456-ban egy spanyol tudós, Luis de Angulo értekezést írt a szóban forgó kérdésről ezzel a címmel: Librum de figura sen imagine mundi (A Föld alakjáról és arculatáról). A tanulmány egyik mondata rávilágít a lényegre: „Hogy milyen is a Föld alakja, kör alakú-e vagy háromszögletes, vagy netán más formájú, mindezekre azt mondjuk, hogy Földünk alakja orbikuláris, vagyis gömb alakú, miként az alma vagy a golyóbis (sphere).” Így ír Luis de Angulo 1456-ban, és sem őt, sem könyvét nem vetették máglyára! Még a salamancai bölcsek is bólintanak rá.

A KATALÁN ATLASZ ÉSZAK-AFRIKÁT ÁBRÁZOLÓ RÉSZE (1375)

Luis de Angulo korából visszaléphetünk akár egy évszázadot is. Mallorca szigetén 1375-ben született meg egy híres térkép, az úgynevezett katalán földabrosz, részben az afrikai mór birodalmakból érkező kémjelentések alapján. E térkép kommentárja a Mindenséget tojásdad alakúnak írja le, amelyben – úgymond – gömb alakú bolygók „függenek”. Ezek körül kering a Nap, a ptolemaioszi világkép elvei szerint. Visszaléphetünk akár két évszázadot is. Johannes de Sacro Bosco – olaszos neve ellenére angol tudós – 1230 táján Párizsban telepedett meg, és értekezést írt a Föld alakjáról Tractatus de sphaera mundi (Értekezés a földgömbről) címmel, anélkül, hogy eretnek hírébe került volna.

Járhatnánk fejjel lefelé?

Az angol Sir John Mandeville utazásairól szóló beszámolót 1356-ban publikálták. A szerző azt állította, hogy harminc évig utazott Keleten, és olyan csodákról számolt be, mint elődje, Marco Polo. Az írás hitelességét már az 1800-as években kétségbe vonták, manapság pedig azt állítják a francia nyelvű kéziratról, hogy összeollózták, „Sir John” nem is létezett: az igazi szerző a liége-i Jean de Burgoyne. Bár szélhámosság van a dologban, Burgundiai János némelyik adata mégis érdekes, mert rávilágított korának gondolkodására. Sir John – egy szentföldi útikalauz ürügyén – Indiáról és Kínáról is közöl adatokat, igencsak mesés elemekkel át-meg átszőve. Bőven merített Marco Polo és Sacro Bosco műveiből, de egyik passzusa különösen figyelemre méltó. A Föld gömb alakjáról ugyanis így beszél: „Gyakran megfordul a fejemben egy régi história, melyet még ifjú fővel hallottam. Hazánk egy nemes fia elindult világot látni. Maga mögött hagyta az Indián túli ötezer szigetet. Olyan sokáig haladt, hogy végül is olyan szigetre ért, ahol anyanyelvét hallotta felcsendülni Látott ugyanis egy szegény embert, aki ökreit terelgeté, és a barmokhoz azon a nyelven dünnyögött, amely utazónk nyelve volt. Hősünket ennek hallatán ámulat fogta el, minthogy nem fogta föl, miként lehetséges ez. Én úgy tartom, olyan soká haladt szárazon és tengeren, mígnem saját lába nyomába lépett.” Mandeville meg nem nevezett honfitársa vagy másfél századdal megelőzte Magellán társait, hiszen megkerülte a Földet – igaz, csak képzeletben.

Nem csak Lactantiusnak, másoknak sem fért a fejébe, miként is lehetne a Föld alma vagy golyóbis alakú. Hiszen akkor az antipóduson: a világ túloldalán (vagyis „odalent”) az embereknek fejjel lefelé kellene járniuk.

Mandeville vagy Burgundiai János könnyelműen fel is vetette az „ellenlábasokon” uralkodó állapotokat. Alighanem maga sem értette egészen a kérdést, amelyet így vetett papírra: „Az együgyűek föl nem foghatják, minként lehetséges, hogy az antipódusokon élők nem hullanak alá a firmamentumra (az égboltozat aljára).” A ravasz író pedig csak egy lépésre járt a megoldástól, amikor felvetette a problémát. „Mert hát az embereknél súlyosabb szárazföld és a tengervíz sem hullik alá, ugyebár?” A választ azonban függőben hagyta.

MARTIN BEHAIM FÖLDGÖMBJE 1492-BEN KÉSZÜLT EL. HOZZÁ HASONLÓK SEGÍTHETTÉK KOLUMBUSZT IS

Amerika előérzete

Egy emberöltővel Kolumbusz előtt látott napvilágot egy értékes munka, példánk sorában az utolsó. Szerzője Pierre d’Ailly, francia bíboros (1350-1420), a párizsi egyetem kancellárja. Értekezésének címe: Ymago munki (A világ képe). Művét így vezeti be: „E dologban nem elegendő a képzeletre támaszkodnunk, hanem a gyakorlat tényeit és hihető teóriákat kell elővennünk.”

D’Ailly, a neves teológus leszögezi, hogy alakjára nézve a Föld szferikus, azaz gömb. Számítása szerint a gömbfelszín egyhatodát teszik ki az ismert földek, a többi -elméletileg – víztömeg. Ám elképzelhető, hogy léteznek eddig ismeretlen, akár lakott (!) szárazföldek is. Valójában a tudós szerző megsejti az Újvilágot, vagy akár Ausztráliát. Bírálja azokat, akik szerint az Egyenlítőn túli, ismeretlen földek a nagy forróság miatt nem volnának lakhatók. Állítja: a vizek nem zúdulnak a semmibe, nem forrnak fel.

D’Ailly halála idején a fürge portugálok egyre délebbre hatolnak az afrikai partok mentén. Tizennégy évvel a bíboros halála után Gil Eannes elérte a Bojador-fokot. Az első európai tehát megtapasztalta, hogy félúton az antipódusok felé a hajósokat nem emészti el a hőség, amiként vitorlásaik sem hullanak alá valami pokoli zuhatag vizén az ég aljára. Mesésnek bizonyultak a tengerész babonák, mesésnek a Mágneshegy, amely magához vonzza a hajógerendák szögeit. Az ellenben  valóság volt, amit a spanyolok így neveztek: El Nuevo Mundo, az Újvilág. Sir John Mandeville meséje pedig beigazolódott, amikor Magellán életben maradt társainak sikerült visszatérniük oda, ahonnan elindultak.

(Szuhay-Havas Ervin)