Legismertebben Petőfi Sándor felesége. Ámde költő, író is volt. Második férje Horváth Árpád történész.
Mezőberényben, a Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézetben kezdte tanulmányait, majd Pesten, a Lejtei-féle nevelőintézetben folytatta, ahol a jobb módú magyar nemesi családok neveltették leánygyermekeiket. Már korán alkalma nyílt megismerkedni mindazokkal az úrias vágyakkal és hajlamokkal, melyek először rendszerint az ilyen leánynevelő-intézetekben támadnak. Amikor szüleihez Erdődre visszakerült, ábrándjait a vadregényes vidék is nagyban ápolta. Hamar sejteni lehetett, hogy egykor kivételes különc teremtés válik belőle. Szülei mindazzal elhalmozták, ami után egy ártatlan lélek vágyódhat. Már férjhezmenetele előtt kitűnően zongorázott, beszélt idegen nyelveket és jól táncolt, tehát minden tulajdonság meg volt benne, hogy társaságban szerepelhessen. Ő mégis kerülte az embereket, és legboldogabbnak akkor érezte magát, ha a zongorája mellé ülhetett, vagy a fák árnyékában Heinrich Heine verseit és George Sand regényeit olvashatta. Unalmasnak találta az uradalmi kört, a gazdaéletet pedig nyomorúságosnak vagy legalábbis nyárspolgáriasnak.
1846. szeptember 8-án találkozott először az akkor már ismert és elismert költőnek számító Petőfi Sándorral, Nagykárolyban. A költő legfontosabb múzsája lett, hozzá írta többek között a Nem csoda, ha újra élek, később a Reszket a bokor, mert…, a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? és az Itt van az ősz, itt van újra… című verseit. Hogy miért is egyezett bele Petőfivel kötendő házasságába? Ady Endre írása szerint:
„De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség.” ( Ady Endre: Petőfi nem alkuszik)
1847. szeptember 8-án, egy évvel megismerkedésük után összeházasodtak Erdődön. Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást, hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat. A fiatalasszony egyike volt azon kevés nőknek, akik abban az időben szoknya helyett rendszeresen nadrágot viseltek és szivaroztak. Március 15-én ő varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát (ezt a párizsi trikolór mintájára készítette). Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Állapotossága miatt azonban nehezen viselte az egyedüllétet. Zoltán fiuk 1848. december 15-én született meg.
Petőfi Sándort 1849. július 20-án Tordán látta utoljára. Petőfi még két levelet írt nejének, azután halálhírét hozták. Ezután kisfiával Kolozsvárra utazott. Azt hitte, hogy férje, aki Erdélyben tűnt el, ott is kerülhet elő leghamarabb. Hiába várt, hiába remélt. Vigasztalódni sehogyan sem tudott. Elhatározta, hogy Törökországba megy, ott keresi tovább a férjét; Haynau azonban visszautasította útlevélkérelmét. 1850. július 20-án végső kétségbeesésében Horvát Árpád történészhez, egyetemi tanárhoz írt levelet, akit legtöbbre becsült, s aki iránt bizalommal viseltetett, hogy látogassa meg. Másnap, július 21-én titokban megesküdtek. Az eskető pap – gondolva a jövőben történő lehetséges nyomozásokra, kutatásokra – nem tüntette fel Szendrey Júlia első asszonynevét, hanem lánykori nevén lett bejegyezve. Ezt az eseményt a lapok elég későn és pár hideg szóban, illetve gúnnyal említették. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét. Júlia azonban – mint leveleiből kitűnik – először boldognak érezte magát új családi körében. Új házasságában négy gyermeke született: Attila, Árpád, Viola és Ilona. A Petőfivel kötött házasságából született Zoltánnal is törődött, bár a fiú eléggé megbízhatatlannak és bárminemű iskola elvégzése iránt alkalmatlannak bizonyult a magatartása miatt. A garabonciás fiú vándorszínésznek állt, verseket írt (ezeket aztán korai halála után Déri Gyula jelentette meg).
Jelenleg közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával a Kerepesi úti temetőben, egy sírban nyugszik első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. A Kerepesi úti temetőben sírjára – annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg – ez áll felvésve: Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet.
Az utókor is vegyesen ítélte meg Petőfi Sándorhoz fűződő kapcsolatát és második házasságát. Érzéseiről így vallott halálos ágyán atyjának írt levelében:
„Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
Szendrey Júlia verseket és elbeszéléseket is írt. Lefordított Andersen meséket, s naplója, levelei is izgalmas olvasmányok.
SZENDREY JÚLIA: BÁR MERRE NÉZEK…
Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.
Hogyis ne volnék! hisz soha
Éhséget még nem szenvedék,
És e földön, hol annyian
Éhen halnak, ez már elég.
Télen van jó fütött szobám,
Nyáron fagylalt a mennyi kell;
Az élet ennyi java közt
Okot panaszra még ki lel?
Néha beteg vagyok, igaz,
Ámde élek, s evvel pedig
Ki e világra született,
Nem mindenki dicsekhetik.
Szeretnek is oly annyira,
Hogy sokszor így töprenkedem:
Gyötör-e úgy száz gyűlölet,
Miként gyötör egy szerelem?
Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. –
Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!
(Pest, decemb. 25. 1856.)
Legfrissebb hozzászólások