Art’húr élményfürdő
Szerkesztő: Jóna Dávid
– Biztosan nem tudod, de ha egy előadói esten a kortárs költészet szóba kerül, akkor a Te nevedet mondom elsőként, sőt van, hogy kérem jegyezzék meg, keressék verseid. A kötet bemutatódat azzal a felütéssel kezdtem, hogy „ez a pasi egy zseni”. Így gondolom ma is, hogy a jelen költészetének ösztönös, borostás zsenije vagy. De azt is gondolom, hogy ennek a kivételes tehetségnek egy részét elkótyavetyélted, mintha addig írnál amíg megkönnyebbülsz, amíg élvezed, amíg kiírod magadból. Nem volt jó szerkesztőd, mentorod, tanárod, barátod, aki terelt volna egy kicsit, rávett volna az utómunkára?
F.S. – Nagyon jól látod, valóban mintha félvállról venném az egészet, eleinte nagyon komolyan vettem az írást az életem része volt, napi rendszerességgel írtam, mert valami mindig bántott. Verseim nagyrésze a velem megtörténtekről szól, kevés a fiktív írás. Eddigi utamon egyedül voltam nem segített senki, igaz nem is kerestem a segítséget, úgy gondoltam egyedül is megválthatom a világot. Persze ez zsákutcának bizonyult, amit elértem eddig azt mind magamnak harcoltam ki, értem ezalatt különböző lapokban történő megjelenést, illetve az öt kötetem kiadását is.
– Az irodalomban igen nagy a túlkínálat, olvasod a kortársakat? Azt feltételezem, hogy nem, de ha mégis, kiket kísérsz figyelemmel? Olvasod valamelyik irodalmi lapot, esetleg valamelyik irodalmi oldalt?
F.S. – Eleinte olvastam kortárs műveket, de bevallom nem az én világom volt, lehet rosszul választottam, persze azért akadt egy-két nagyon jó költő, akit megismertem, s akiket ma is szeretek olvasni, bár nem nagy hatással vannak rám, illetve a dekadens ízű írásaimra.
– A költészet a kor ütőerén tartja a kezét, de mintha Téged nem igen érdekelnének a jelen történései, a halállal perlekedsz, egyezkedsz, a múltadban közlekedsz.
F.S. – Alapból szomorú vagyok, nagyon nehéz életem volt, főleg a gyerekkorom, ami még most is nyomaszt – afféle utcagyerekként nőttem fel -, ezek érezhetők a verseimen, olyan külvárosi vagányság, ami még hálistennek valahol mélyen megmaradt bennem, és ez sokat segít rajtam. Ha valami nyomaszt, bánt, a csak azért is megmutatom kerekedik felül.
– Miért írsz? Minek? Kinek? Olyan magányos western hősnek látlak, akinek nem volt irodalmi előképe, akinek nincs felelősség érzete, akit nem érdekel az, hogy kinek adja át a stafétát. Miközben „zseni a pasi”…
F.S. – Alapból szeretem az embereket, az elesetteket a szegényeket, szerintem egy valamirevaló poétának mindig mellettük kell állni, Nekik írok, helyettük próbálom elmondani a sok rosszat, amit ez a mai világ képvisel. Bevallom nincs jövőképem, de egy a biztos, hogy a nevem nem adnám el sosem semmiért, ezt az egyet kaptam Apámtól, vigyáznom kell a tisztaságára. Nem vágyom már különösebb babérokra, nekem elég, ha szeretnek, ha szólhatok a szótlanok helyett, bár lehet titkon ez álszerénység nálam, de valóban szerény vagyok, tudom hol a helyem. Már csak egy vágyam van, jó költővé válni, és menni az úton egyedül, ahogy szoktam.
– A csak azért is az düh, belső erő, akarat, vagy bizonyítási vágy. Egyáltalán egy utcagyerek mit kezdene a jóléttel, lényegét veszthetné, nem?
F.S. – A csak azért is, az különös düh bennem, ha tehetetlennek érzem magam, ha nem tudok valamit megoldani, ezért sokszor megyek fejjel a falnak, átok ez de örülök annak, hogy ez bennem van, sok bajon átsegített, én akkor vagyok erős, mikor mások összerogynak. Utcagyerek maradok örökre, bár éltem már aranytálból, de nem volt jó. Meguntam, harc nélkül nem élet az élet.
– A nevedhez ragaszkodsz… még mihez? Elvhez, személyekhez, tárgyakhoz? Vagy önmagadhoz?
F.S. – A nevem tisztaságára azért vigyázok, hogyha egyszer megmérettetésre kerül sor, senki ne tudjon rám követ vetni. Ragaszkodom az igazsághoz, hogy egyszer jó lesz a világ, az emberek szeretni fogják egymást, hiszek Istenben, bár mostanában eléggé elfelejtett minket.
– Te egy jó költő vagy, kész vagy, stílusod van, arcod és lelked, mi hiányzik? Nincs ellentmondás abban, amit korábban mondtál, hogy mintha félvállról vennéd a költészetet?
F.S. – Nem szabad szerintem nagyon mélyen belemerülni a költészetbe, kellő szerénység, és alázat kell hozzá, de csak lazán kiköpöm, ami bánt, aztán többet már nem érdekel az a vers, nem tudok visszatérni később hozzá, mert már nem érzem magam abban a hangulatban.
– A Duna. A horgászok azt mondják: vallatjuk a vizet. Azt érzem Neked erős a kötődésed a folyóhoz, talán kicsit magadat is látod benne, és nem csak, ha felé hajolsz. Sodrás, örvény, mélység…
F.S. – Igen, a Duna a nagy szerelem, mellette nőttem fel, ma is lépésnyire lakom tőle, ha valami bánt, csak leülök a partjára, és valahogy megnyugtat a víz, rengeteg versemet ott írtam, ismerem, mint a tenyerem, érzem rezdüléseit, a négy évszakot, ahogy végigvonul rajta, sok versem szól hozzá, ahogy ő szokott hozzám szólni.
***
Legfrissebb hozzászólások