Minden történész detektív — ellenőrizhető tények, bizonyítékok alapján re-konstruál egy múltbéli eseményt. Ez különösen a mikrotörténészekre igaz. A bűnügyi regény kódja (rejtély—nyomozás—megfejtés) meglehetősen általános ismeretelméleti relevanciával bír. A régi nagy bűnügyek „újratárgyalásai” sokszor eredményeznek történeti bestsellereket: Le Roy Ladurie a „Montaillou. Egy okszitán falu életrajza” egy eretnekséggel megvádolt, középkori falu inkvizíciós jegyzőkönyveiből rekonstruálja egy kistelepülés életét, Carlo Ginzburg a népi vallásosságot bemutató, világsikerű, szintén egy régi pert úja tárgyaló „A sajt és a kukacok”-ban maga is párhuzamot is von a történészi kutatás és a detektívmunka között. Ezt a módszert az Annales-iskola történészei előtt már regényírók is alkalmazták, gondoljunk csak Szerb Antal „A királyné nyaklánca” c. regényére.
Sok történelmi regény állít valamilyen híres rejtélyt a középpontba. No de holttest nélkül a történelmi regények nem léteznek, a régi nagy bűnügyeknek sokszor nincs máig ható, igazi tétje (ma már nem vetnénk máglyára senkit, amiért eretnek nézeteket vall), ezért a történelmi regényírók sokszor kénytelenek köztörvényes bűncselekmények „kinyomozása” mögé rejteni a múlt rekonstruálását. Vannak hullák „A rózsa nevé”-ben, ahogy sok más történelmi regényben, ahogy én is odacsempésztem egyet az Aranyhímzésbe. Egy holttest mitikus nyomatékot ad minden történetnek.
A vérvádakban minden együtt van: véres / köztörvényes bűncselekmények (meggyilkolt gyerek / fiatal lány vagy csak megalapozott gyanúra okot adó eltűnés) és egy irracionális vád, amellyel egy egész közösséget állítanak pellengérre. A vérvádak eszmetörténetéről szinte mindent tudunk. Az eredetileg az ókeresztények hangoztatott vádat a középkori vallásos antiszemitizmus fordította a zsidók ellen. A vérvádak középkori terjedésében szerepet játszanak társadalmi kataklizmák, pogány hiedelmek, elfojtott szexuális vágyak, beteges idegengyűlölet. Az időzítés sem véletlen — és most nemcsak a húsvét szimbolikájára gondolok, hanem hogy viszonylagos tétlenség után, a böjti időszak legvégén a parasztoknak már kopog a szeme az éhségtől, könnyen hisztérizálhatók.
Az más kérdés, hogy a vérvádak miért bukkannak fel hosszú-hosszú lappangás után szinte mindenhol a XIX. század legvégén Kelet- és Kelet-Közép-Európában. (Ezek Kelet-Európában pogromokba torkollnak, Kelet-Közép-Európában többnyire felmentéssel végződő bírósági tárgyalásokhoz vezetnek. De a térségben MINDENHOL megjelennek.) Az okok nyilvánvalóak: a kapitalista sikerpropaganda mögött megbújó falusi nyomorúság, elmaradottság. Irtózatos társadalmi különbségek: középkorias életviszonyok közt élő falusiak, a társadalmat megvető, „aljanépnek” tartó elitek, a társadalmi ellentéteket kihasználó vidéki boszorkánymesterek. De az ennyire speciálisan „kelet-közép-európai” jelenségnek, a vérvád-hullámnak talán van más oka is.
A vérvádak politikai aspektusa szinte mindenütt elfedte az eredeti bűncselekményt — a korabeli hatóságok alig kerestek egyéni elkövetőket. Angolszász krimiket olvasgatva nehezen képzelhető el, hogy egy vérbeli Sherlock Holmes futni hagyjon pl. Kerepestercse-alsón egy „közönséges” sorozatgyilkost vagy szemet hunyjon egy agyonveréssel végződő „banális”, családi bántalmazás fölött. Márpedig a vérvád-ügyekben — a korrekt rendőri nyomozás hiánya miatt — szinte sosem találták meg a valódi tetteseket. Az individuális jogszemlélet hiánya a későbbi bűnügyekben is szembetűnő. A Rubin Szilárd által megírt Jancsó Piroska-ügyben soha nem derülhetett ki, hogy a sorozatgyilkos lánynak voltak-e segítői, hiszen Piroska szovjet katonákkal „cimborált”, és ezen a ponton a nyomozás nem is folytatódott / folytatódhatott tovább, vagy gondoljunk csak a Hungária körúti kettős kivégzésre (1977) vagy akár a roma-gyilkosságok titkosszolgálati hátterére.
Magyarországon még az sem váltott ki nagyobb felháborodást, hogy az 56-os sortűzperekben az égvilágon senkit nem ítéltek letöltendő börtönbüntetésre.
A személyes felelősség relativizálása a vérvád-ügyek politikai hátterét is jellemzi. Legalább egy tonna propagandanyagot (visszaemlékezést, szépprózát, röpiratot, publicisztikát) termeltek Tiszaeszlár-ügyben — amelyet az aljanép nyilván nem olvasott el, nem értett, az antiszemitáknak pedig nem volt rá ideje, mert épp a saját egy tonna propagandaanyagának termelésével kellett törődnie. REJTÉLY, hogy miért nem nevezték inkább NÉVEN a felbujtókat: miért nem állították őket bíróság elé rágalmazás, hamis tanúzás, a tanúk befolyásolása miatt.
A gyereklányokat nem vírusok vagy démonok ölik meg, ahogy a rágalmakat sem vírusok vagy démonok terjesztik. A kollektív bűnösség eszméje is ellenszenves, ahogy a személyes felelősséget hasonlóan elkenő posztmodernkedés (Erdély Miklós: Verziók). Az individuális felelősség hiányos dimenziója is hozzátartozik a kelet-közép-európai vérvád-ügyekhez.
Mindennek morális dilemmáira a cseh Tiszaeszlár, a „polnai ügy” (1899) világít rá a legélesebben. Anežka Hrůzová testét megtalálták, a detektívek sejtették is, hogy egy „félbemaradt” kéjgyilkosság áldozata lett. Mint legvalószínűbb gyanúsítottat, Leopold Hilsnert előzetes letartóztatásba helyezték (a tanúk csak őt látták betérni Anežka után a kiserdőbe), de elégedetlenek voltak, és a nyomozást folytatták. Azokat a csavargókat keresték, akik a kiserdőben töltötték az éjszakét. Ekkor már Anežka faluja megbolondult: a sírjánál csodák történtek, a parasztok pogromra készültek. Támadták a német származású rendőröket (akik nem törődnek, ugyebár, a „cseh életekkel”). És támadták ugyanőket a prágai újságírók is (köztük Tomáš Masaryk), hogy nem sietnek a „helyes eredménnyel”. A nyomozást kezdetben vezető rendőröket félreállították (minden „oldal” ezt kívánta), Leopold Hilsnert felmentették, és mikor felépült a szobra a falusi temetőben Anežkának, kiderült, hogy valaki igenis gyilkolja a parasztlányokat. A negyedik gyilkosság után elkapták a tettest, azt a csavargót, aki (valószínűleg) akkor a polnai kiserdőben töltötte az éjszakát.
A korrekten lefolytatott rendőrségi vizsgálat elvezethetett volna a valódi tettes megnevezéséhez. És ezzel nemcsak a három lány, hanem Leopold Hilsner is jobban járt volna. Számára, aki falusi környezetben élte le az egész életét, egyáltalán nem lehetett mindegy, hogy „csak” felmentik, vagy rögtön meg is nevezik a valódi tettest.
A Tiszaeszlár-ügy nem ennyire krimiszerű. Soha nem igazolódott, hogy gyilkosság történt. Soha nem igazolódott, hogy vízbefulladás (a felmentéssel végződő ítélet sem fogadta el a Tiszában talált hullát Solymosi Eszter holttestének.) Mindenki, még amúgy a főügyész is sejtette, hogy valami banális ok rejlik Eszter eltűnése mögött — de egy haláleset oka lehet „banális”, ám egy tizennégy vagy akárhány éves gyerek halála semmiképpen!!!! Scharfék, a megvádolt zsidó család jóhiszeműségéhez kétség nem fér: ők fényes nappal, a szomszédok füle hallatára hívták be segíteni a lányt (szombat volt). De a nyíregyházi vizsgálóbíró egyetlen rendőre sem volt egy Sherlock Holmes, a hisztéria elszabadulása után ez izé… „banális okok” amúgy sem érdekeltek senkit.
(A később felvetett magyarázatok olyan életszerűtlenek voltak — elszökött a fiúkkal, sétálgatott a Tisza-parton, és csodálván a fodrozódó hullámokat, beleesett a folyóba — hogy inkább az összeesküvés-elméletek malmára hajtották a vizet.)
Ezt az elmaradt rendőrségi nyomozást próbálja pótolni könyvében nagy szakértelemmel Blutman László jogászprofesszor. Persze egy százvalahányéves ügy „kinyomozása” teljesen irracionális. De mégis — magunkról tudunk meg többet. Engem nem is Blutman László (amúgy Eötvösék véleményével egybecsengő) „megoldása” érdekel igazán, hanem inkább a szerzőnek az a megállapítása, hogy valószínűleg Scharf Móricot senki sem kényszerítette hamis tanúzásra.
De akkor MIÉRT…?
Milyen lehetett Tiszaeszlár? Mit látott, mit hallott Móric? Milyen irtózatos félelem dolgozhatott ebben a tizennégy éves fiúban, ha úgy ítélte meg, hogy csak mások megvádolásával mentheti meg apja és a családja életét?
Hol a határa a rettegésnek és hol a tébolynak? Jobban kéne ismerni a XIX. sz. végi Magyarország falusi mindennapjait, a „Vörös rébék”-életérzést, a „keskeny a palló kettőnek”-hangulatot.
Milyen jelek alapján gondolhatta Móric, hogy itt a vég, rajtuk már semmi sem segíthet?
Bár ezekre egy történelmi tanulmány aligha tud válaszolni, ajánlom Blutman László Tiszaeszlárját.
https://www.lira.hu/…/konyv/ga…/a-rejtelyes-tiszaeszlari-per
***
51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások