Ne legyen a nevem Boszorkányos Varga János, ha nem igaz ez a történet. Még ha vasvillák hullanak az égből, akkor is elmesélem.
Tallóson a molnárok hagyományos ünnepe, mivel a vízzel dolgoznak, a vízkereszt volt. Ilyenkor beszüntették a munkát, a molnár a családjával együtt részt vett a szentmisén, este pedig következett a megérdemelt mulatozás. Egy ilyen alkalomkor a molnár szakmához nem értő vendégek arról érdeklődtek, hogy miért éppen egy mázsa gabonát őröl a vízimalom óránként, a tisztítás és a koptatás után egy mázsa szemre tízliternyi vizet öntenek-e, meg hogy miért kell utána akár nyolc-tíz órát is pihenni a búzának.
Éjféltájt a molnár arról dicsekedett, hogy a keresztfia karácsony és újév között látta meg a napvilágot.
– Meglátjátok, abból gazdagabb molnár lesz, mint a nevezetes menő-manó molnár urunkból, aki olyan, hogy még most is dolgoztatja a szolgálólegényeit.
Erre a zsugori molnár, akinek több hajósmalma is volt, egy üstököst látott repülni az égen.
– Ez rossz ómen – mondogatta.
Tudnivaló, hogy ha a szerelmesek hullócsillagot látnak, kívánnak valamit, de csendben maradnak és nem árulják el a kívánságukat, szerencsére és hosszantartó szerelemre számíthatnak. Ám ez csak a szerelmesekre vonatkozik!
A jómódú fukar molnár sietett hazafelé, hogy ellenőrizze, dolgoznak-e a segédjei. Nála nem volt pardon. Még a háromkirályokat is megdolgoztatta volna. Bizony, egy üveg barackpálinkát sem vitt soha a segédjeinek. Csoda-e, hogy nem szerették? Az egyik rafinált inas már rég bosszút esküdött magában ellene. Amikor a kapatos zsugori molnár felért a molnárhídra, kihasználva az alkalmat, lelökte a hídról a jéghideg vízbe.
Másnap estefelé a Feketevíz halászai véletlenül ráakadtak a hullájára. Keresztet vetettek, kiemelték a hálóból, lemosták róla az iszapot, s a tábortűz mellé fektették. Ők tudták, hogy miért. Mert aztán, mintha mi sem történt volna, mesélni kezdtek. Az egyik azt mesélte, hogy a hetedik faluban meghalt a kapzsi, kövér házigazda. Egy kriptába temették. Ám a felesége mellét azóta is nyomja valami éjjelente. Ráadásul a szellem mindent belakmároz a házban, amit ér. A szerencsétlen özvegy elpanaszolta a szomszédoknak, mi történik vele. A szomszéd fiú, aki egyáltalán nem volt ijedős, kiment éjnek idején a temetőbe. Hát látta, hogy kisurran valaki a kriptából. Rá is ismert, hogy ez csak a szomszéd házigazda szelleme lehet. Valami tetszhalottféle! Mivel rafinált volt a kölyök, fogott egy kakast, zsákba rakta, s másnap éjjel, mikor a koporsóból kimászott a szellem, és elillant, beletette a zsákot a koporsóba. A fedelet annak rendje és módja szerint visszahelyezte. Jött is éjjel két óra felé a jóllakott tetszhalott szellem hajikálni. Felemelte a koporsó fedelét. No, fölébredt a szunyókáló kakas, és éktelen kukorékolásba kezdett. Megijedt a dagadt ember szelleme. Azt hitte, itt a hajnal, s hogy ilyenkor már feltámadnak az igazi halottak is, hogy agyonüssék az ördögfajzat tetszhalottakat. Úgy eltűnt a kövér szellem, mint a víz a tócsából szárazság idején.
Mire ezt a halász végigmesélte, a tábortűz melege hatására a halott molnár teste összezsugorodott, s kezdett felfelé görbülni. Olyan volt, mintha félig már fel is ült volna. A megrémült halászok azt hitték, azért történt mindez, mert a halott is a történetet hallgatja. Az egyikük látni vélte, hogy a halott molnár feláll, és szaladni készül. A halásznak annyira inába szállt a bátorsága, hogy uzsgyi, elfutott, mint a nyúl. A többiek ekkor még jobban bepánikoltak, annyi felé rohantak, ahányan voltak. Az, aki lelökte a vízbe a zsugori molnárt, félelmében világgá szaladt. De olyan gyorsan, hogy még hamuban sült pogácsát is elfelejtett vinni. Elő sem került soha többé.
A halászok csak másnap reggel osontak a tűzhely maradványaihoz. Akkor látták, hogy a molnár mégiscsak halott. Ezt a történetet Maticza János még az édesapjától hallotta. Utoljára Jókán mesélte az öreg, amikor átadták az általa újjáépített cölöpös Németh-vízimalmot.
Eddig volt a történet, cimbora. Ha beleborzongtál, bújj a kuckóba.
*
Kapcsolódó oldalak:
Legfrissebb hozzászólások