Oláh Tamás: Fehéren hull

Fehéren hull, monoton a tél.
Kristálytestbe öltözött hírnökök
szavait számlálja a múló nap.
A táj fázós arccal néz maga elé.
A mozdíthatatlan hegyek
egymásba font gerincében katonás rend vonul.
Felém biccentenek a száműzött királyok,
a havas, koronás fejek.
Az alvó partok között
a csend lassan megtelik halk zúgással,
unottan ismételgeti önmagát a vénember,
a nagy folyó.

Deres fejű jegenyék, fagyott őrszemek jelzik az irányt.
Bőrömet borzongatja a láthatatlan tenyér, a hideg,
visszaütni se tudna kezem, gémberedett.
A völgybe nézek madárszemem távcsövén.
A házakon apró világló négyszögek,
az értelem szemei hunyorognak.
Jeges fényű lámpák botorkálnak az utcákon,
vékony fényszálukban szitál a hó,
lengő fénykörük a járdák
lábnyomokkal dekorált darabjait mutatják.

Az oroszlánfejű-díszkút állán jégcsap-szakáll hízik.

A kémények ünnepnapi füstöt köhögnek.
Az ormos tetőfejekre zúduló pelyhek
hizlalják a perceket.
Havas emlékek torlódnak egymás fölé,
régi, drága képek, örök arcok
szirmai lobogva szállnak,
kis napként lobbannak fel bennem,
– s a fátylon át
fagyott világom felenged.