-gyermekemnek-
Miközben elnyom az álom
hiányod falai tövében,
száraz lábbal vágok neki
az óceán vakságának,
fejtem le arcodról
a távolság tüskés álarcát
és ölellek, mint vágyképet,
testmeleg valóvá.
Velem vagy ilyenkor
hosszú órákon át,
mint mikor vérem
vitte el hozzád
az áldozat okát
s testem bélyegét
viselve nőttél fel a szóra –
érzem leheleted,
mint bölcsőd páráját reggel,
ha titkon suttogott imám
érintette szemed.
Aztán felébredek,
bálványokénál is
merevebb derékkal,
újra ölembe veszem,
mint kuszán halmozott galyakat:
várakozásaimat
egyedül, hóesésben.
Legfrissebb hozzászólások