Mórotz Krisztina: René Magritte

lezseren lógok a díványon   talpam a tapétán
félhomály  festőállvány
kúszik át a parketten  gyökeret ereszt   nedvet szív a borostyán
rám röhög   klorofillszemű    te csak szeretnél úgy mint ő
csitt  ne mondj semmit  gyere kucorodj ide mellém
jó veled hallgatni    a barátok hallgatnak
az eszelősök örökké zajongva keresik egymást   hogy bizonyítsanak önmaguknak
nem voltam a Sambrénál
egy bokor mögött rejtőztem    amikor valami tucatnő sétált el a fövenyen mellettem
kényszerített az illata    az a mélylila Poison    utánafordultam és akkor
valakit felszínre dobott a víz  ruhával takart arc    lecsupaszított meztelenség    anyag
kitágult pupilla    mint aki fél valamitől és szállni akar
kegyetlen játék   Munch sikolya visszhangzik    azóta nem szűnik a sokk
hallgatás veled    mert a barátok hallgatnak…
a sót a hajópadlóra öntöttem nevetve
kérlek  keresd meg nekem azt az egyet  ami fontos
a többi hózentróger vagy alma
keresd    ami gyémánttá lesz
a titkos életűt a szeretőt az ismeretlent neked adom
sáfárkodj jól vele   vonatkoztass el mindent önmagától
fényekben lobognak a tárgyak
születtem  festettem meghaltam zöldrózsaszínű fényekkel
szürkékkel és almákkal madarakkal pipával kalappal
de vajon éltem éreztem és mit?
ne hidd hogy kakukktojást látsz
a képet nézed és hallgatsz –