Halálra éltem magam a lángoló esőben,
hallgatva vakító nézésed perzselő sugarát.
Menekülni akartam, de savként mart ujjperced,
átszúrta ziháló szívem pitvarának kulcslyukát.
Rombolást építettem, egy semmiben lebegő sziklavárt,
ajtó nélküli felhőről sárga villámot görbítve.
Lágyan suhogó angyalszárnyakat imádkoztam alád,
hófehér hajadra éjjelente hűsítő napmorzsákat gördítek.
Délben néha felnéztem, kerestem a hold udvarát,
de csak fehér árnyékom hegedült a Göncöl szekéren.
Nevetve szórtam a könnyező hangjegyek lángját,
némán dúdolva jégbe fagyott nyári estéken.
Szakállt növeszt a hajnal harmatos világa,
körbesimogatja emléked lágy tövisbokrát.
Lassan…
a napfényben lángoló jégcsapokká válnak könnyeim,
S kőbe vésik örökre szavaid virágcsokrát.
Legfrissebb hozzászólások