Albert Zsolt: Míg várlak

Nem írok többet
ragyogó zöld falevélre,
esőkabátba zárt
fullasztó nyári estéken.
De míg várok rád
örömmel szedegetem
a földre hullott
hosszú perceket.
Buszok jönnek
elveszett álmokkal
néma tegnapok
emlékein láb dobban.
Nagyot szusszan
sóhajtva ajtót nyit
az állomás itt marad
de pár álmot még tovább visz.
Várni kell még
nem baj, készülök
suttogva dadogok
perc alatt éveket vénülök.
Mindjárt látlak
de elesek kicsit,
szívem vágtat
csak ő, de eszem nincs itt.
Mondandóm összegyűrve
lelkemben lent lapul
világos éjszaka szülte,
rád gondolva álmatlanul.
Most itt állok várakozva
felettem bíbor felhők,
mint betonban a fűcsomó
szívemből a remény úgy nő.
S végre
kanyarodik a boldogság
a hosszú percek szétgurulnak.
Megáll előttem lassan ajtót tár
s mosolyod sugarai rám simulnak.